Dtum
Login with Facebookk
1930 | Május

Móricz Zsigmond - A költő és apja

Tóth Árpád emléke


1916 április 5-én szép meleg tavasznap volt. Az ég enyhekék, semmi felleg rajta, olyan idő, mikor még a száraz ág is kizsendül a tavaszban. Debrecen széles utcáin sétálgattam. Ott állottak a munkás magyarok hatalmas tömegben a városházától a Nagytemplomig. Ott álldogáltak az eladó magyarok, akiket még nem vittek el a háborúba és soványak voltak. Ott voltak köztük a vastagok is, a vevők, a gazdák, akik embert kerestek a tavaszi munkákra.

Meg-megállottam beszélgetők között, bele is őgyeledtem a beszédbe, a háborúról volt szó.
Ott történt, hogy egy csapat német katona ment az utcán s mindenki utánuk nézett. Mentek a németek Románia felé, a határra s útközben egy- két órát várt a vonatjuk, hát mint a tengerparti kikötőben, körülnéztek az idegen gyarmaton.

Azt mondom egy öreg civisnek, akivel éppen szóba kerültünk, hogy: ŤMit szól ezekhez, bátyám?ť
Az öreg megnézi a szürke németeket s azt feleli:
- Nem baj az uram, csak itt ne maradjanak.

A mi fiaink is nagy csapatokban szállingóztak a tanyákról a hetivásár felé a Csapó-utcára. Tanyai legények, fiatal gazdák, akiket utolért a behívó. Most jönnek megint katonáskodni a Péterfiára s közben megállanak egy-egy sátornál s ezt azt vásárolnak. A feleségük kisérte őket nyomon s rettegve nézték az asszonyok, hogy az ember el ne kőtekezze magát, mert velük mi lesz ugyan, velük, akik itthon maradnak a földdel, a gyereknéppel, az adóval...

Furcsa, szokatlan, kavargó, fájó világ volt az. Lázas nagy betegség, vagy olyan mint a vajúdás, de nem lehetett tudni, mi fog belőle születni, élet, vagy halál.
Ott a Piacon egyszer csak jön szembe velem egy kedves, halványbarna szemű pesti ismerős fiatal úr, szipkában csonka szivar lógott a szájában s kedves mosoly az arcán.

- Hát te mit keresel itt Tóth Árpád - nevetek bele s rázom meg melegen a kezét.
- Én debreceni volnék, - mosolyog, - itthon vagyok az öregeknél.
Egészen úgy volt, hogy nekem, akinek senkije sem volt a városban, otthonosabb Debrecen, mint neki, akinek ott laktak a szülei.

- Nahát akkor elmegyek hozzátok, még úgyse találkoztam az édesapáddal.
- Jaj de jó lesz, nagyon boldog lesz az öreg. Majd meglátod, milyen ember, nagyon büszke lesz, mert mindig reklamálja, hogy senkit se viszek el hozzá, de hát én persze nem akarok senkit se zavarni azzal, hogy kitérítsem az útjából a mi kis életünk felé, ki tudja milyen nagy dolgot akadályoznék meg vele s meg aztán röstelli is az ember...


Tóth Árpád abban az időben elég jól nézett ki. Elég telt volt az arca, még egy kis pirosság is az arcélén. Nagyon érdekes és nagyon kedves ember volt. Elfogulatlan, fölényes és mégis tartózkodó. Nesztelen, aki azonban egyáltalán nem húzódott vissza az emberektől, csak nem lépett be közéjük, ha nem volt muszáj s ha már bent volt, akkor otthon volt. Nagyon művelt, nagyon magas szempontokkal néző ember volt, ítéletei, gondolatai gazdagok és magasak. És soha nem tolakodott előtérbe szokatlan mondanivalókkal, s mégis illatozott belőle a lélek.

Beszélgettünk Debrecenről, a háborúról, őróla magáról, aki úgy tett, mintha az ő személye egyáltalán nem volna fontos és számbaveendő tényező az összes életben. Így mentünk végig Debrecenen, végig, egészen a vasútig s már a külvárosnak számító utcák egyikén jobbra, egy széles és nagy utcán, bekanyarodtunk. Ott volt az édesapja háza.

Modernül épített kisvárosi ház, kőmívespallér tervei szerint, gipszmintákkal díszítve s tükörüveg ablakokkal az utcára. Keskeny udvar s valami furcsa, meglepő rekvizitumok. Féligkész szobrok a tornácon s hátrább valahogy fészerben. Szobrok, gipszből, letörött karral s lerepedt félfejjel, belül üresen; hősi alakok, meg rettenetes nimfák.

Meghökkenve néztem rájuk. Tudtam, hogy szobrász az öregúr. Ismertem is a városház udvarán egy iszonyú alkotását. Hungária páncélban, a fején sisakkal, jobbkezében dárdával. Ott volt leállítva az udvar kövére, jól meg lehetett nézni, ahogy nehéz vasszoknyában ott áll, mint a panoptikumok őrangyala. De akkora volt, mint az amerikaiak Szabadságszobra, aki a kikötő hajókat fogadja. Iszonyú nagy, emelet magas és minden primitívsége mellett volt benne valami monumentális.

Árpád siettetette, hogy ne nézzem sokáig a gipszraktárt. Szólottam neki a városház udvarán álló dámáról. Mosolyogva mondta, hogy az istenért szóba ne hozzam, mert az apjának az a halála. Nem akarják felállítani, - mondta. - Nincs pénz rá, de voltakép intrika az öreg ellen, meg aztán nem is arravaló, hogy kiállítsák a piacra, - mondta mosolyogva s szivarja csutkáját összetörögette.

Bementünk.

 

 


Kis szobák, rendes polgári lakás, kedves hangulat. Az öregúr egyedül volt valahogy otthon. Felállott a divány sarkából. Nagyfejű, roppant szőrzetű művész volt. Első pillantásra olyan, mint egy müncheni piktor, a régi fajtából, bársony zekében s vaskos kezekkel, s olyan dörmögő, ijesztő hanggal, minden pillanatban fellobbanva s újra lecsillapodva, rakéta természet.

- Ez semmi, - mondta - ha elkészül a műterme, egész máskép lesz. Az is bolond, aki Debrecenben művész akar lenni. Oláh Gábornak is megmondtam, hogy menjen ki innen, mert ha itt marad, sose lesz belőle semmi.
- A fia szót fogadott bányám, ő hálistennek kijött Debrecenből.
Ránézett a fiára, egy pillanatra kutató szemmel.
- Most azt nézi rajtam apám, - mondta Árpád, - hogy van-e abból haszon, hogy nem vagyok itthon Debrecenben.

Valami dicséretet mondtam Árpád költészetére s növekvő hírnevére, amire Árpád is megsértődött s elhallgattatott s az öreg is legyintett.

Inkább csak magáról beszélt rögtön. Külföldi emlékeiről, s arról, hogy itthon hogy kellene csinálni a dolgot. Hamarosan benne voltunk a reménytelenség zónájában. Itthon semmi sincs, semmi se jó, semmi se lesz. Szegénység van és nyomor. A háborúba is úgy mentünk bele... Semmi értelme...

Elmondtam, hogy az elébb a kenyérpiacon azt hallottam egy civisből lett őrmestertől, hogy: nekünk meg kék nyerni a háborút, mert nekünk muszáj győzni, mer hogy Magyarország eddig is kicsi vót, meg szegény, de ha most nem győz, akkor semmise lesz.

- Egy kis bort kedves öcsémuram, - mondta rá, szokása szerint rögtön új témára térve, ha valami fájó kezdett lenni. S minden tiltakozásom ellenére rögtön hozatott egy kis bort. De nem ivott. Nem kellett innia, állandó mámorban volt. Lelki mámorban, lobogó gondolati tűz és csapdosó, lármás, foszladozó lelkesség volt benne.

Csupa tűz és szélsőség. Ellenmondás mindenben. Önmagát megcáfoló logika. Temperamentum és az a sok bozont az arcán, bajusz, szakáll, haj, mind szanaszét lobogva.

S ott ült a sarokban az asztalnál a fia, egész arca símára borotválva, hallgatagon, szelíd bölcs mosollyal, egy új szivar elfogyasztásán dolgozva s csak szemeinek ragyogó mosolya mutatja, hogy élvezi az édesapját, aki aztán úgy belezavarodik már a mondanivalójába, hogy sehogyse tud kikászolódni belőle, tehát nagyot üt az asztalra s elkezd egészen másról beszélni.

Néztem a két embert egymás mellett. Soha életemben nem láttam ilyen távolságot apa és fiú között s mégis valami közeli baráti viszony volt köztük. S ebben a viszonyban a fiú volt a férfi, az apa volt a gyermek, de a fiú mégis a gyermeket játszotta meg, anélkül, hogy az apa apa akart volna lenni. Kérdezett tőlem egy-két szót, mit gondolok, lesz-e valami keresete valaha a fiának.

 

 

 

Árpád mosolygott s biztositotta az apját, hogy nem lesz sohasem. Mintha arról lett volna szó, hogy bejuttassa ott Debrecenben tanárnak, vagy hivatalnoknak. Szídta az embereket, akik neki le vannak kötelezve s mégse tesznek semmit. Árpád mosolygott, ő nem bízott semmiben s nem várt semmit s nem is izgatta magát efféle gondolatokkal. Erre az öreg is átcsapott más témára, már megint Münchenben járt s régi tervekről beszélt.

- Semmi se sikerült nekem, - mondta s a szeme hirtelen könnyes lett, - se ez, se az - s véletlenül, valahogy a fiára is intett. Árpád nevetett, kedvesen, szelíden, humorral.

- Ebbe igaza van az öregnek, - mondta, pedig ebbe nem is volt igaza az öregnek, mert soha még kismester apának ilyen fínom kismesteri remeket létrehozni, mint ez a fia volt ennek az apának, nem sikerült.

Mert valahogy olyan volt ez a drága költő, mintha a Peter Visher kezéből kikerült bronzokat nézzük. A mester eltünt a maga életének bozótjaiban, de a műremek, a nyugodt, jól elgondolt, jól kiegyensúlyozott és jól remekbe öntött figura itt marad s örök időkre vigasza és támasza az emberi léleknek.

Ez a debreceni kismester is itt hagyott egy alkotást, amelyet szerencsés pillanatban öntött a drága formába s amely valóban tökéletesen sikerült: költő fogantatott a generációk mérhetetlen során, költő, költője egy csodálatos életkörnek, annak, amiben láttam s megéreztem, ennek a furcsa, távolságos létezésnek, az energiák elhasználhatatlanságának bizonyságául.

Félbehagyott
Versek szegény, halkúló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkúló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkúló, békélt mindegy-éltem vége.

Kint fortyogott, rotyogott a debreceni, háború kovászától beteg élet. Itt bent valami mesehangulat volt: két ember, mindenik az élet szerelmese s egyik sem képes megérinteni a villamos szikrákkal sercegő valóságot. De mindenik művészi vetületben érzi az életet, az apa is, a fiú is. Két csodálatos költő-szív nyílt itt meg előttem. Az apa nehéz ujjai ott tapogattak az élet legtitkosabb ütőérverése felett, de nem tudták megtalálni azt: ott találák meg, a fiú vékony finom ujjai hegyén át, aki azt dalolta ki, hogy:

Hazugság minden bánat,
Sohse voltam bús, se beteg,
Tárt karral a boldogság vár,
Ahová most sietek.
Örömök karikagyűrűje
A körülarany horizont,
És megvakul a napban
A hunyori szemű gond.

Édes fájással pattog
Körül az egész világ,
A szívek, az anyaméhek,
Sok rügyező ifjúság;
Egy eke új vasa lobban
A napban, toronyiránt,
Hurrá, paraszti ruhában
Az Úristen ott maga szánt...

Igen, az ő tollával az isten szántott s itt maradtak a drága búzaszemek. Elmosódtak az élet barázdái, elporladtak a rögök, sár felszikkadt, szárazság elnedvült, a róna, az alföldi síkság apró füvű, apró bokrú, apró magvú, de nagy-nagy felhőjű képe itt van lerögzítve e csodálatos líra zengésében. Isten maga szántott e kedves kéz, e drága pillantás, e nemes lélek által, aki származott amaz apától, aki tele vala robusztus vágyakkal, nagyakarásokkal s temperamentumos kitörésekkel, de isten még nem szánta őt, csak Józsefnek, az ácsnak, kinek fia lészen az, aki megpendítheti az örök szépségnek hangjait...

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Egyetemi élet 1848 előtt Egyetemi élet 1848 előtt
Ezelőtt 57 évvel a budapesti egyetem két évig tartó bölcsészeti...
Képzőművészeti szemle
Mai festészetünk kiemelkedő egyéniségei között Vaszary János az,...
Leltározás a párisi templomokban Leltározás a párisi templomokban
Az egyház és állam szétválasztásáról szóló kérvény végrehajtásának...
Az angol munkáspárt egyik vezető alakjának nyilatkozata Az angol munkáspárt egyik vezető alakjának nyilatkozata
Magyarországról és a trianoni szerződésről Commander Kensworthy igy...
Mezőgazdasági munkások öregségi biztosítása még ebben az esztendőben Mezőgazdasági munkások öregségi biztosítása még ebben az...
A képviselőház az elmult héten befejezte az öregségi és rokkantsági...
Szénkatasztrófa előtt a Rókus-kórház Szénkatasztrófa előtt a Rókus-kórház
A szállitási mizériák, a termelési nehézségek és egyéb akadályok...
Járványos vallási őrültség Kecskeméten Járványos vallási őrültség Kecskeméten
Kecskemétről különös eset híre érkezik. A tömeges tébolynak, a...
Kánikula! Kánikula!
Pest nem készült fel a hirtelen beállott forróságra. Zavarok a...
Vadász Lipót és Halász Lajos volt államtitkárok vallomása a Tisza-ügyben Vadász Lipót és Halász Lajos volt államtitkárok vallomása a...
A tárgyalás megnyitása után Mondada tárgyalásvezető bejelenti, hogy a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98