Holnap Wekerle a Ház elé terjeszti a költségvetést.
Politikai életünknek ez mindig eseménye volt, most sorsdöntő napja. Támogathatod a kormányt vagy támadhatod, várhatod kenyered gépek munkájából vagy az anyaföld terméséből, egyszerre, mint hömpölygő ár zugásakor, a szivedbe nyilal, hogy veszedelem fenyeget.

Egy év óta sikoltozzuk, dörömbözzük a süket fülekbe: ha a fenyegető világválság sodrába ugy kerülünk, hogy még a magunk nagy bajaival is életre-halálra birkóznunk kell, akkor átrohan rajtunk a zuhatag.

Az uj költségvetésről, amelynek egyensulyát csak egy elbusult ország végső erőfeszitésével, könnyes és verejtékes munkájával birtuk föntartani, ma nem tudunk sem többet, sem kevesebbet, mint hogy kiadási tételeit még öt százalékkal nem sikerült leszoritani.

A miniszterelnök a nyáron néhány keresetlenül őszinte cikket irt, amely nem sok jóval biztatott bennünket. Rámutatott az európai válság fölénktornyosuló fekete felhőire, félelmetes árnyaira. Igaza volt, Európában ma huszonötmillió munkanélküli reszkető kézzel eseng a legelemibb emberi jogért, hogy dolgozhasson és ne vesszen éhen. Irtózatos hadsereg! Számra számosabb, mint amennyi a világháboru hadsorban álló katonasága volt.

Bethlen helyesen látta meg, hogy a nyomoruság Óceánja nem állhat meg a trianoni határoknál, hanem áttöri a gátat, elönti az országutakat, a csöndes falvak házait, a lármás városok palotasorát. Szomoru elégtétellel szolgálunk a miniszterelnöknek: meglátta a világkatasztrófát, számolt vele, figyelmeztetett. A javára irjuk ezt a kormányzati előrelátást.

De mit cselekedtek ellene?
Hol a gát, amit épitettek, az egységes, tervszerü védekezés bármely lehetősége? Hol a gondolat, amelyet utjába akartak állitani, hol a koncepció, amellyel mérsékelni akarták romboló erejét? Hol az elhatározottságuk és elszántságuk, hogy akár a tenyerükkel tapasztották volna be azt a rést, amelyen a világgazdaság vadvizei beszivárogtak?

Jöttek programokkal, amelyek csak ötletek, igéretekkel, amelyek csak óhajtások voltak. Proklamálták a mezőgazdasági olcsó hitelt, a földjavitást, a buzatermelés standardizálását, a gazdaságot terhelő iparvámok leszállitását, inveszticiós programot, adómérséklést, uj kereskedelmi politikát, közmunkát a munkanélküliség enyhitésére és most parcellázni akarnak gyufapénzen.

És mindez szétporladt, elszállt, mint a füst, – semmi lett a semmiből.
Elpolitizálták a drága időt, elhessegették magukról a lidércnyomást. Most itt az expozé napja. Tudjuk, mit kell irni a világválság számlájára és mit az ő rovásukra. Mily könnyü volna számonkérni a hibáikat és büneiket! De mi hasznunk belőle?

Már a legbölcsebb vagy legélesebb kritika is meddő szófecsérlés: nem ad se munkát, se kenyeret, se vigaszt, se bizalmat. Segitünk-e vele, amikor már nincs is politika, csak egy nemzeti, gazdasági közszerencsétlenség? Amikor a viz a szájunkig ér!...