Szeged, November 1.

Estefelé homályos, néptelen mellékutakon néha találkozik vele egy-egy ismerőse. Ilyenkor meggyorsítja lépteit, a falhoz lapul és nem néz föl a földről. Hazafele siet Juhász Gyula a mai magyar költök közt a legelsők egyike.... Kifárasztotta a betegséggel való hosszú birkózás, reménytelenné vált a harcban. Bármilyen furcsán hangzik is Juhász a betegségét kergette éveken keresztül szanatóriumból szanatóriumba, klinikáról klinikára orvostól orvoshoz, de a betegség fürgébb volt, mint ő, nem állt meg a kedvéért, elmenekült előle és - Juhász Gyula meggyógyult.

Szegeden nincs még egy ember, aki annyira érdeklődne az eleven élet iránt, aki olyan éles szemmel figyelné a világ eseményeit, aki annyira tisztában lenne politikával, irodalommal nyomorral, válsággal, mint Juhász Gyula, s akinek olyan kimeríthetetlen és hibátlan volna a memóriája, mint az övé. De azért a saját betegsége nyomait kutatja, Ady, Nitzsche és más nagy szellemek életében. Még mindig válogat a betegségek között és közben lelkesedik mindenért, ami szép, ami művészet, ami igaz emberi érték.

A nyár derekán került haza az idegklinikáról
Ezt ő maga mondja el, amikor ott ülünk barátságos, világos Fodor -utcai szobájában.
Azóta otthon él az édesanyjával és csak nagy ritkán alkonyatkor surran el hazulról, járja a csöndes, néptelen mellékutcákat és kerüli az ismerősöket. A beszélgetés akadozva indul, de azután Juhász lendületbe jön, magyaráz, emlékszik, idéz, bírál és lelkesedik. Mosolyogva meséli el, hogy
Most kettős jubileumot ülhetne a haláláról szóló álhírek tíz- és huszönötéves jubileunát.

Először 1907-ben terjedt el róla, hogy meghalt, azután 1922-ben. Amikor új versei iránt érdeklődünk, tagadóan rázza a fejét:
-Nem írtam verset évek óta....
Hosszas nógatásra bevallja, hogy egy év előtt mégis írt egyet. A klinika kertjében üldögélt, temetési menetet látott az utcán, cigányt temettek.
A versének Cigánytemetés” volt a címe...
És azóta? - Nógatjuk.
Hát... Többet is írtam, de nem tudom, hol vannak... Összetéptem őket...

Az édesanyja is rábeszéli: - add elő a verseket, fiacskám. Biztos mostanában raktad össze őket. Ott vannak mind együtt a könyves szekrényben.

Juhász Gyula hallgat egy darabig, küszködik magával, azután megindul a könyves szekrény felé. Ujjai idegesen babrálnak a kéziraton, de meggondolja a dolgot, összecsukja a szekrényt és a fejét rázza:
A multkor összeszedtem a verseket, vagy ötvenet találtam, ezt sem könyvben sem ujságban nem jelentek meg...

Az édesanyjától tudjuk meg, hogy Juhász Gyula ezeket a verseket ki akarta adni. Most a Tömörkény-társaság iránt érdeklődik. Tömörkény-estét rendezünk legközelebb- mondom – mindenki ott lesz, akinek van valami emléke Tömörkényről.
Az élők, a halottak és az élőhalottak- gunyolódik önmaga fölött Juhász Gyula.

És mégis, amikor kilépünk a kapun úgy érezzük, hogy Juhász Gyula meggyógyult, csak nem akarja tudomásul venni, hogy már egészséges...