Dtum
Login with Facebookk
1935 | November

Csavargók, alkotók

Néhány évvel ezelőtt a Nyugatban szociológiai és pszichikai szempontból megemlékeztem a csavargók stuttgarti világkongresszusáról, amely ép olyan rendszer alapján tárgyalt, mint a diplomaták és tudósok gyülekezetei. A világ csavargói ezen a kongresszuson törvényesíteni akarták törvényenkívüliségüket.

 

Azok az individuumok, akik a saját életüket csakis a társadalom keretein kívül tudják elképzelni, segítséget kértek, sőt követeltek a társadalomtól különvalóságuk kellő kihangsúlyozásához, dologtalanságuk táplálásához, életnivójuk általános megjavításához. Ilyen "józan" követelésekkel verődtek össze és el sem tudták volna képzelni, hogy máról holnapra "feje tetejére áll" körülöttük az egész világ. Nem gondoltak rá, hogy eljön az idő, mikor egyrészt a nemzetvédelmi paragrafusok, másrészt a technikai járművek leszorítják őket az országutakról és bizonytalanná teszik egzisztenciájukat.

Több, mint húsz éve annak, hogy testvértelenül és magamról megfeledkezetten én is kint botorkáltam a stuttgarti országúton. Azóta sokszor gondoltam az ottragadt és kallódó emberekre: ki tudja mi történt és mi fog velük történni? Ma már látjuk, a csavargók életében is lezáródott egy szakasz s - most a nyomorúságos, ezerszer megvetett munka vagy a nyomoruságos és ezerszer megvetett házakközti koldulás következik.

Bizony, testvéreim, sóhajtottam feléjük, ilyen az élet!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De lehet, hogy ez a megállapítás is csak a felületet surolja. A civilizáció lesöpörheti a csavargókat az országutakról, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel a gesztussal egyidőben a csavargásba kóstolt ember sorsa is megoldódott. A megrögzött munkakerülőből hivatásos koldus lesz a nagyvárosok perifériáin és mások, akiket még köt a társadalmi morál, visszakullognak a munkapadokhoz, de gyerekeiknek, unokáiknak úgy mesélnek majd csavargásaikról, mint a mi nagyapáink meséltek tizenkét éves katonáskodásukról, kifogyhatatlan haditetteikről, időnként mindmegannyian Hári Jánosokká alakulnak át - és végül a harmadik csoportba tartoznak azok a kevesek, akik a legigazibb csavargók minden korok csavargói közül.

 

Ezek azok a Gorkijok, Londonok, Panait Istratik, Ágnes Smedleyek, Knut Hamsunok és még néhányan visszamenőleg Jean Richepinig s száz évekkel odébb Villonig, a bukott angyalig - ők azok, akik külön-külön és együtt a koldusok országútjáról átsétáltak a költők álomvilágába. Minden korok csavargói közül ők a legigazibb csavargók, mert ott is folytatni tudják az utat, ahol más halandó számára talán örökre járhatatlanná vált. Különös sorsú emberek. Kiszakadtak a hétköznapok dzsungeléből és ők azok, akik átvergődni segítenek bennünket életünk külső és belső útvesztőin. Megátalkodott rendbontók és új törvényfogalmazók egyszemélyben.

A továbbiakban róluk lesz szó, úgy, ahogyan néhány dicséretre érdemes rokonomról szólanom érdemes. Mert bármennyire előttem járnak ők, magam is az általuk vágott úton kullogok előre s ésszel talán meg is magyarázható sorsközösség hajt bennünket egy bizonyos cél felé, amit, tudjuk, soha sem fogunk beérni, de ami felé menetelni elrendeltetés a számunkra. Csavargók és alkotók. S ezt a különös tipust tekintve, ahogyan különbséget tehetünk közöttük és a csavargók között, ugyanúgy különbséget tehetünk köztük és a "művészek" között.

 

Művész megjelöléssel ebben a fogalmazásban azt az emberfajtát illettem, aki külön tudja magában választani a "homo moralis"-t a "homo aestheticus"-tól, aki a művészetet külön választja az élettől, nem tudván vagy nem akarván bevallani, hogy a művészet, éppen a legmagasabb csúcsokon, nem egyéb reális életünk realitáson túli reális kifejeződésénél, szellemünk legtökéletesebb formai dokumentációja. Ez az a pont, amely az iskolázott polgári művész és a csavargó autodidakta alkotó műveit lényegében megkülönbözteti egymástól.

 

Mert bármennyire világosnak is tünik előttünk, hogy fogalmilag a művészet csak egy; a való életben - mivel a művészetet műalkotások reprezentálják - a fogalom egysége felosztódik és tartalmi lényege csakúgy, mint formai megjelenése, nemcsak koronként, de a művész emberi egyénisége szerint is változó. Nem mellékes momentum tehát, hogy a művész honnan jött és merre tart az életben. Nem lehet előttünk kétséges: bárha Michelangelo és Rodin a művészet mesterei voltak: lényeges kor- és emberi különbséget mutatnak műveikben s ugyanígy nem lehet kétséges, hogy egyazon kor művészeinek alkotásai között is megvannak a feltétlen különbségek.

 

Vegyük például Balzacot és Dosztojevszkijt, akik tulajdonképen kortársak voltak és művészetükben két nagyon mélyen különböző világképpel ajándékozták meg az emberiséget - vegyük végső soron Gorkijt és Thomas Mannt és újból látni fogjuk az emberi különbséget, illetve a műalkotások közti különbséget. Látni fogjuk, hogy külön-külön mennyire magukon viselik a sajátos alkotó szellem jegyét.

Fogadjuk el távolságmérőnek Mann Buddenbrooks és Gorkij Gyermekkorom című regényét. A két mű nemcsak a két író társadalmi beállítottságát mutatja meg, de a téma belső tartalmi motívumaira és a forma szerkezetére is éles bepillantást enged. Ami a Buddenbrooks-családban történik, az akár sémája is lehetne a polgári család történetének. A nagyapa még teremtő ereje, szemefénye a családnak s az unoka vagy dédunoka már a hanyatlás korszakát jeleníti meg.

 

Senyvedő, gyönge csemete az ősi fa árnyékában, mintha a föld éltető nedveit és a nap sugarait is elvonták volna tőle. A hatalmas üzletemberek sarjadékából művész lesz - de mi is lehetne belőle egyéb, hiszen a művészet látszik az egyetlen területnek, ahol mód és lehetőség adódik az elvánnyadt test és a meghasonlott lélek kiélhetésére.

 

A művészet: mint a menekülő polgári lélek életformája. A Buddenbrooks-fiú nem tudta megtenni az utat fájdalmas önmagától a művészet harmonikus világáig. Elesett útközben, meghalt, mint a kiégett gyertya lángja s mégis az ő figurája, életének története az egész, dekadenciába esett társadalmi osztály életalakulásának mikroszkópikus képe. S ha belőle nem is lett művész, történetét csak tovább kell gondolnunk és megkapjuk a polgári művész tragikus életmotívumainak gyökereit.

A tradicionális polgári családban jelentkező művész-egyéniség nem csak a kívülálló szociológus és pszichológus előtt, de a családtagok szemében is a pusztulás hirnöke. Ebben a gyermekben nem folytatódik az erő vidámsága - a kényelmes otthon árnyakkal népesedik be a számára és általában olyan idegennek érzi magát a világban, mint aki csak tévedésből került a környező emberek és tárgyak közé. Nem az összefogás erejét, hanem szinte láthatóan a szétbomlás csiráit hordja magában. Művészete nem a materiális élet meglelkesítése, hanem a valóság megszürése és a lényeg szintézise egy magasabb síkon, menekülés és elszakadás a multtól s egy testetlen, magánvaló életforma megteremtése.

 

Ez a meghatározás természetesen nem általános érvényű, de mégis tipikusan jellemző a polgári élet dekadenciájára és a dekadens művészetre, amely látszatra bármennyire is elszakadt a valóságtól - mégis a dekadenciába jutott polgári művész, amilyennek Wildet, Baudelairet ismerjük, az elmulás hirnökei, művészetük a halál árnyékával jegyzett, minden alkotásuk különállásukat dokumentálja azt a pontot, amely a fejlődés irányában meg nem hosszabbítható. Nem kiteljesítői elődeiknek és nem ősei győzelmet arató utódoknak. Műveiket olvasva nem egyszer úgy érzem, mintha vérzékeny, áttetsző lényekkel érintkeznék s olykor sárguló liliomokra gondolok, melyek olyan fagyasztóan szépek, mint a tüdőbeteg szüzek, illatosak, de éjjelre ki kell tenni őket a szobából, mert mérget rejtegetnek illatukban.

 

Kultúrtörténelmi szempontból a mindennapi valóság és a művészet különválása a polgárság korszakába esik. A kép különvált a faltól, a szobrok a terekről behúzódtak a homályos enteriőrökbe, a dráma benső lefojtottsága szellemes dialógussá higult és mindent összevetve, a művészet megkezdte önálló életét, ami mai formájában hovatovább inkább egyesek technikai virtuózitásának, mintsem az alkotó emberi szellem szimbólikus kifejeződésének nevezhető.


A fentebb elmondottal szemben, amit a Buddenbrooks-család története nyomán jegyeztem le, egészen más következtetésekre jutunk, ha Gorkij Gyermekkorom című kötetét vesszük elő. Most nem esztétikai kritikáról, hanem bizonyos egymástól elkülönböző jelenségek karakterológiai, pszichológiai meghatározásáról van szó.

 

De magától értetődik, ezek a meghatározások, mivel alapjában véve művészetről beszélünk: művészetkritikai szempontjainkat is magukban foglalják. Ha a Buddenbrooks-család történetében megkaptuk a polgárság kultúrtörténetét és egyben a polgári művész jellemző vonásait, - Gorkij könyvében megkapjuk a proletáriátus kultúrtörténetét, megvilágosodnak előttünk az alulról feltörő szellem erőforrásai és megkapjuk a csavargó-autodidaktából lett művész jellemrajzát.

 

A polgári művész, mintegy homlokán a halál előjelével kezdi meg pályafutását, tárgytalan félelmek, megoldhatatlannak tünő ellentmondások élnek benne, az ő egyéniségének kibontakozása a családi tűz elhamvadását és a végzet beköszöntését jelenti, - az autodidakta első művészi megnyilatkozásai hajnalhasadás a sötétségben, kapunyitás a tévelygők előtt, a család, sőt az egész osztály egy fokkal való felemelkedését jelenti és mindenek fölött jelenti a nyers, magába nyomorított egyéniség előretörését, a végtelen meghódítására irányított akarat megszületését, egy szóval az én eszmélését a káoszban.

 

Nem befejeződése valaminek ez a pillanat, hanem kezdete valami soha be nem fejeződő folyamatnak, azonosulás a dolgokkal és mégis fölibekerülés azoknak a szellem szárnyain. Az ő művészi fellépésük nem pont egy diadalmas mondat végén, hanem felkiáltójel egy új, még ismeretlen mondat elején úgy, ahogyan ezt az írásjelet a spanyolok használják.

Megszületésükkel egy új hajtás pattan ki a viharverte vén családfán, egy új hajtás, amely valami csodánál fogva nedvdúsabb a többinél, nem húzódik vissza az árnyékba, mint millió rokona - a nap felé nyujtózik s ha kifakad első virága, senkinek sem kell miatta szégyenkeznie, mert hiszen ezzel a virággal a fa életének új korszaka kezdődött el. Mintha új nedvek táplálnák a gyökereket: a vad fa nemes gyümölcsöt termett.

 

Hogy ez a természettudós előtt lehetetlenül hangzik, nem jelent semmit. Néha történnek ilyen érthetetlennek látszó csodák s éppen az ilyen csodák teszik felfoghatóvá az élet misztériumát. Érdekes megfigyelés, hogy az autodidakta művészek majdnem kivétel nélkül elsőszülött vagy legalábbis az elsők között született gyerek a családban. Biológiai szempontból érdemes lenne ennek a szellem fejlődésére bizonyára erősen kiható ténynek a megvizsgálása.

 

A fiatal házaspár erőinek teljét adja át a gyermeknek és milyen különös, hogy ez az ivadék, mintha forradalmi ugrással egyszeriben a szülei fölé kerülne, mintha nem is az ő életük folytatása lenne. Bántóan kicsinyesnek érzi maga körül a család életét, sértik a durvaságok, meséket kér az anyjától, nagyanyjától, nekimegy az apjának, ha látja, hogy az megüti a feleségét, aki az ő anyja, vonzódik az állatokhoz, szeret az utcákon csatangolni és nem várja el a Ťnagyoktólť, hogy azok ételt dugjanak a szájába és esténként az ölükben elringassák.

 

Még egészen kicsiny s már látszik rajta, hogy az Ťéletre születettť. Szokatlan elevenséggel mozog, minden iránt élénken kiváncsiskodik s még aludni sem alszik olyan nyugodt mozdulatlanságban, mint a többi Ťrendesť emberek. A szegénység kilöki őt a lakásból és ő vállalja a munkát, a családfentartó feladatait. A Gyermekkorom utolsó soraiban írja Gorkij:

"Néhány nappal anyám temetése után nagyapám hozzám fordult:

- Most pedig Lexej, nem vagy medália, hogy a nyakamba akaszthatnálak. Nincs helyem a számodra, eredj az emberek közé.

És elmentem az emberek közé."

És így kezdi Az emberek között című kötetét:

"Az emberek között vagyok, mint tanonc szolgálok a ,Divatos cipőhöz' címzett üzletben a város főuccáján."

Ebben a néhány sorban bennefoglaltatik az élet minden gonoszsága és minden jóra való serkentése. Egy kis kölyök a nagyvilágban elindul az emberek közé. S vajjon ebben a hétköznapi tényben nincs-e benne olyan hatalmas életélmény, amiből a "müvészlélek" egy egész életen át kitermelhesse a kultúra virágait? S ha ez a kis kölyök meg tudja vetni lábát az áradatban, akkor ez azt jelenti, hogy az öreg törzsről leszakadt hajtás gyökeret fogott, kivirágzik és gyümölcsöt terem, hogy ezáltal könnyítsen megáldott terhességén és boldogabbá tegye azokat, akik már nemcsak a gyomrukkal, hanem a szellem éhségével is éheznek.

 

Odáig persze hosszú az út, amíg ezekből a kis inasokból, bolti-szolgákból, "nagyvárosok söpredékéből" olyan ember fejlődik, aki holmi magasabb szempontokból is emberszámba vehető. Hosszú az út és ezek a vándorok csak úgy tudnak előbbre jutni rajta, mintha állandóan hegyre kapaszkodnának. De mért is nem maradtak meg ezek a senkik továbbra is a senkik között, mért kiváncsiskodnak és mért nem hajtják meg fejüket a szokás hatalma előtt?

Nincstelen embernek lenni kicsit olyan, mint puposnak, sántának, szóval, mint testi nyomoréknak lenni. Ez a testi nyomorúság kiváltja visszahatását a lélekben. Szó sincs róla, hogy a proletáriátus minden egyes tagja feltünően bátor, igazmondó, csupaerény ember lenne. A nincstelenség általában nem forradalmasítóan hat az egyénre, ahogyan azt sokáig a szocialista gondolkodók is hitték, hanem butítón és lealjasítón. A nyomorúság nem csak a test egészségét ássa alá, hanem a szellemet is demoralizálja. Egyrészt.

 

Másrészt kétségtelen: az az ember, aki szembe tud nézni a mindennapi bajokkal, az megkeményedik általa, mint a kovácsolt acél, dacossá, akaratossá válik, elégedetlensége egy pillanatban a negatív tiltakozásból átcsap a pozitív követelésbe. A nyomorúság falai közül így lépnek ki az országútra a csavargók és így sodródnak a különben konzervatív és minden komolyabb megmozdulásra alkalmatlannak látszó tömegek élére a szociális mozgalom agitátorai.

 

Az agitátorok, mint önérzetes emberek, határozott követelésekkel fordulnak a birtokon belül levők felé, - a csavargók feladják emberi szempontjaikat a terített asztalokról lehullott morzsákért. Általában ez így van, de a csavargók nem csak bomlasztó, hanem erjesztő erőket is hordanak magukban. Döntő, hogy a csavargás a lemondás vagy pedig a hódítás irányába viszi-e el az embert? Tömegesen csúsznak le a csavargók a társadalom feneketlen ingoványaiba és százezrek, milliók közül csak egy-egy az, akit a lealáztatás útja a felmagasztalás hegyére vezet.

 

Ezek a csavargók a külvilág állomásairól elérkeznek önmaguk lelkivilágába. A kérdés: mért nem maradtak meg a Pjeskovhoz és Londonhoz hasonló senkiházik a senkik között? Gorkij szavaival azért: "mert olyan hátgerinccel születtek, amelyre nem illik rá semmilyen hámszerszám." Kemény gerinccel születtek és olyan szemekkel, amelyek tekintete áthat a dolgok felületén s tudjuk, aki egyszer a lényeget érintette, az nem érzi magát többé otthon a felületen. A fény a mélységekből fakad s az ember szellemében, nemesebb lény minden állatoknál.

Gorkijhoz és társaihoz hasonló embereket nem a beteg csirák nyugtalansága, hanem a mesterségesen lefojtott erők hajtják kalandokba és végül, mintegy a megváltás stációjához, a művészet világába. Az út, melyen idáig jutnak, látnivalón különbözik az intellektuális művészek útjától. Ez utóbbikat, akár azt mondhatnám, nyakukba kötött rózsaszínű szalagon vezetik el az iskolakönyveken és magyarázó-leckéken át első művészi próbálkozásokhoz. Hol van az egyetemi hallgató, aki legalább is időtöltésből ne kisérletezett volna versírással? A proletáriátus soraiban, az éjszakai robotot végző pékinasok, örök sötétségre kárhoztatott bányamunkások, a külvárosok piacain lézengő munkanélküliek, vagyis azok között, ahonnan az autodidakta jön, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki versírásra, képfestésre vagy hasonló, nem hozzá illő munkálkodásra adja magát.

 

A művészet kiváltságos jelenség s valóban a proletariátus soraiból csak a kiváltságos lények kivánják meg és indulnak el a művészet felé, mint szellemi életforma felé. Számukra a művészet beteljesedést jelent. A nyugtalanság ördögei indítják el őket és az emberi szolidaritásérzés glóriájával a fejük körül érkeznek meg.

 

Első papírra vetett betűik macskakaparásra emlékeztetnek s első fogalmazványaik a dadogó beszédéhez hasonlók. Nem a szépségük, formai csiszoltságuk, hanem a szavak mögött forrongó, nyers alaktalan erők azok, amik fölhívják figyelmünket. A polgári művész már első kísérleteiben is művésznek készül, a művészettel kísérletező autodidakta célja talán nem is az, hogy egyszer művészetet csináljon. Egyszerűen megszólal és megpróbálja kimondani azt, ami eddig alaktalanul a lélek mélyén szunnyadt.

Fölkészületlen a harcra, mint aki mély álomból ébredt, elindul anélkül, hogy tudná merre és hová, de elindul, mert úgy érzi, az egyhelyben maradás halált jelentene a számára. Mivelhogy nem járt iskolába, a tudomány semmire se készítette elő, nem vezérlik értékeikben fölértett mintaképek, senkitől se kapott kész pszichológiai és filozófiai formulákat és sokáig mindenhez, amihez jut: közvetlen élettapasztalatokon át juthat csak el. Fejlődésük első szakasza az eszmélés, második a tudatosodás, harmadik az alkotás korszaka.

Nem művészetet csinálni indulnak el, de nem egy akad közöttük, aki művészetet produkál a szó legteljesebb értelmében. Útközben önmaguk keresésével vannak elfoglalva s ha lélekben találkoznak magukkal, úgy születik meg bennük a mű, mint a kagylóban a gyöngy. Emberi fájdalmak mélyéről fakad ez a művészet s az akarat keménysége s a harcos, optimista lélek tüze csillan ki belőle. Optimista ez a művészet anélkül, hogy híján lenne a valóságtartalomnak, legtöbbnyire törvénytbontó anélkül, hogy legkevésbé is cinikus lenne.

A cinizmus a magatehetetlen ember privilégiuma. A proletariátus soraiban sem ritkaság a cinikus Én, a mai fiatal generáció meg éppen ajkán a cinizmus grimaszával kallódik, de aki eljutott közülük a kultúra és művészet sorsot alakító jelentőségének fölismeréséig, az leveti magáról ezt a grimaszt, mint ahogyan a lepke leveti magáról gubóját. Az úgynevezett autodidakta művészek között tehát nincsenek cinikusok, szatirikusok is csak a legritkább esetben adódnak. Mint emberek az ellenségüket is komolyabban veszik, semmint gúnyolódni mernének fölötte, a maguk környezete fölött szeméremből sem tartanák illőnek a gúnyolódást.

 

Gúnyolódni csak a született gyáva és a betegesen írigy természet tud. Az okos ember számára nem élvezet a buta kigúnyolása ugyanúgy, mint ahogyan az igazán erős legény számára nem virtus a nálánál nyilvánvalóan gyöngébb elgáncsolása. Korunk autodidakta művészei sok mindenben inkább hasonlítanak az ókeresztény szerzetesrendek tagjaihoz, mint napjaink művészetének mondén egyéniségeihez. Művészetükben, anélkül, hogy az a külvilág tükröződése lenne, nem tudnak elszakadni a valóságtól.

 

Sokkal többet szenvedtek az életben, mintsem hogy pillanatra is el tudnák magukat tőle vonatkoztatni. Az ő énjük nem szakadt ketté: emberre és művészre. Annyiban művészek, amennyiben emberek. Művészetüket végső fokon etikus emberségük határozza meg. Önkéntelenül most Jack London Vissza a vadonba című kutya-regénye jut az eszembe. Mindenki más talán szórakoztató olvasmányt, vagy pszichológiai studiumot formált volna ebből a témából, London olyan emberi szemmel látta meg a kutya sorsát, hogy abban valamennyiünk esendősége, egeket ostromló vágyai, bánatai és reményei benne foglaltatnak.

 

Az élet van benne a maga ellentmondásaival, sokszínűségével, kitapasztalhatatlan gazdagságával és mégis egyszerűen és magától értetődőn. Kétségtelenül tendenciózus írás, de ezt a tendenciát ne tévesszük össze a munkáspártírók irányzatos agitációjával. Ez a tendencia az egymás ellen feszülő erők élettendenciája. London és a hozzá hasonlóak nem agitátorok, hanem alkotók. Nem magyaráznak, hanem dokumentálnak. A tendenciát maga az alapélmény sugározza ki a műből, vagyis ez a tendencia nem értelmi, hanem érzelmi megnyilvánulás: elválaszthatatlan eleme a műnek.

S amennyiben az autodidakták művészete ilyen erkölcsi-érzelmi mélységekből nyeri tartalmát (nem témáját), - formájában ennyiben elkülönbözik az intellektuális művészet formáitól. Az egészséges, nyers új szellemiség kiszabadítja magát a megmerevedett formák kereteiből s így az új tartalomból új forma alakul, mert hiszen a forma a tartalom megjelenése.

 

Szerintük a művészet az emberi szellem egyik beteljesülési lehetőségét jelenti. Mint minden élő lény, ők is mohón áhítoznak a megnyugvás után, de mint akik erejük teljében vannak, egyre magasabbra tűzik maguk fölé a célt. Versenyt futnak önmagukban és így élnek megnyughatatlanul az örökös szélsőségekben. Nem ez a céljuk, de csakis így magyarázható meg Gorkij olthatatlan kulturszomja, London kielégíthetetlen kalandvágya és Istrati hisztérikus igazságkeresése.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az autodidakta írók közül, akik ma már nem is annyira ritka jelenségek, három tipikus figurát választottam ki, hogy az ő ismertetésükön át, megbeszélhessem magát a felvetett problémát. Gorkij, London és Panait Istrati, mindhárman az országútról tértek be a művészet birodalmába, élettörténetük nagyrészben azonos vonásokat mutat és mégis, nemcsak individuális sajátosságaikkal különülnek el egymástól, hanem mindegyikük a társadalmi alakulás más-más szakaszát is megvilágítja. Hármuk közül Gorkij az autodidakta őstipusa, a kulturájában elmaradott orosz nép világtól elzárt fia.

 

Férfikora deléig semmit sem látott a hagymatornyú orosz városokon, végtelen egyhangú szteppéken, az Istent és Cárt imádó parasztokon és a forradalmak fanatikus agitátorain kívül. Humanista dogmákkal és forradalmi szóképekkel körülhatárolt volt az élete, mindent, a kulturát is másodkézből kapta és írásainak világhíre sem tudta őt elszakítani az orosz muzsiktól, ha részt is vesz a világforradalmi propagandában, bensejében megmaradt orosznak és parasztnak. Fejlődése valóban, vertikális vonalban elképzelhető fejlődés volt és nem változás, elkülönülés.

 

A nemzetközi illusztrált lapokban legutóbb közölt fényképeken látni, amint szines rubáskában, hímzett sapkában ott ül egy csapat munkásgyerek között, játszik velük és mesét mond nekik, mint a régi világ legendás Nagyapója. Időnként elcsavargott a földről, ahol született, élt amerikai, párisi, berlini diplomaták és művészek között, de hiánytalanul és idegen vonások nélkül tért meg övéihez. És valóban, ő nem csak nemzetének, hanem osztályának is százszázalékos képviselője. Jack London már egészen más idők, más tájak és más életszemlélet követe.

London élete sokkal hagyomány-nélkülibb és harmóniátlanabb Gorkijénál. Irásaiból nem ütközik ki minduntalan a paraszt filozofálgató hajlandósága, nem magábafordult meditáló természet, - a cselekvések embere. Pozitivista. Mindenbe bele akar kóstolni, örökös riporter, szenvedélyes debatter és elszánt haditudósító, - bújja a természettudományt, de ugyanakkor a teozófiával, spiritizmussal és pszichoanalizissel is foglalkozik - a huszadik század kaotikus életét éli minden porcikájával.

 

Gorkij még homogén egység, Londont állandó tragédiák felé sodorják benső ellentmondásai. Szocialista, de a szó amerikai értelmében. Hiányzik belőle Gorkij szellemi és érzelmi beállítottsága, harcban áll a fennálló renddel, de nem annyira morális, mint inkább praktikus meggondolások alapján.

 

Elvei tisztázatlanok, a morális kereteken könnyen átveti magát, nem csak lázadó, de az abszolut kényelmet is élvezni tudja. Nem csak nagyszerű művész, de jelentékeny üzletember is. Szóval: igazi amerikai tipusa korának. És ez a kor már nem az orosz Gorkij kora. London, mint csavargó is differenciálódottabb, mint Gorkij, mint szocialista kevésbé dogmatikus s ha sohsem tagadta meg osztályát, mégsem maradék nélküli kifejezője annak, - mint ahogyan az amerikai proletariátus sem mindenben azonos a kulturálatlanságában elmaradt orosz paraszttömegekkel és a bürokratikus, militarisztikus szervezetekbe tömörült európai proletariátussal.

 

De London egyéni sajátosságai nem csak faji vagy nemzeti különösségek, mint ahogyan az amerikai proletariátus nem csak térben, hanem időben is elválasztódik az orosz és európai proletariátus nagy részétől. Az amerikai proletariátus fejlődésvonala egészen más, mint amazoké, így mások a szocialista szervezkedés formái is. A nagykapitalizmus hazájában, bármilyen furcsán hangozzék, más átszíneződéssel mutatkoznak az osztálytagozódások, az emberek egyénenként szabadabbnak, reményteljesebbnek érzik magukat s a kapitalista termelési mód, amíg egyrészt úgylátszik, hogy rohamosan halad sajátmaga megsemmisítése felé, ugyanakkor észrevehető jeleit mutatja a továbbfejlődés lehetőségének.

 

Ez a kaotikus társadalmi kép visszatükröződik a proletariátus életében a Jack Londonnak, a proletariátusból származó írónak életformájában és alkotásainak heterogénségében is megmutatkozik. Megírta a Vaspatát, de a szórakoztató magazinoknak is egyik legszorgalmasabb kiszolgálója volt. S ha mélyére tekintünk a kérdésnek, láthatjuk, hogy London és Gorkij között nem csak irodalmi produkcióban, hanem emberi életformákban is mélyreható különbségek vannak. Londont már csak bizonyos adottságok figyelembe nem vételével lehet a szó szoros értelmében vett autodidaktának nevezni.

 

Éppen úgy, mint Gorkij, iskolázatlanul indult el az irodalom felé, mégis társadalmi körülményeik, a kulturélettel való érintkezési lehetőségeik inkább csak formailag, mintsem lényegileg azonosak. Kétségtelen, miközben a proletariátus helyzetének tudatára ébredt - a merev társadalmi állapotok is részben felengedtek és az osztályok közötti gátak, főképen a kulturterületeken, könnyebben áttörhetők lettek. Egyrészt emelkedett a dolgozók munkabére, másrészt a technika fejlődésével megnagyobbodott a könyvtermelés, alacsonyabbak lettek az árak, szaporodtak a nyilvános könyvtárak és muzeumok és nem utolsó sorban számításba kell vennünk a szocialista mozgalom nevelő munkáját is.

 

A fiatal London előtt a fejlődésnek már olyan eszközei álltak szabadon, amilyenekről a pékinas Gorkij még nem is álmodhatott. Ez az a szociális különbség, ami a háború előtti orosz muzsik és az amerikai ipari munkás gazdasági és szellemi életnivója között tagadhatatlanul fennállott. Gorkij és London élete és munkássága között tehát nem csak egyéni, hanem társadalomfejlődési szempontból is megvan a mélyreható különbség.

De ez a különbség méginkább szembetűnő, ha Istrati emberi és irodalmi alakulását analizáljuk. Az orosz kollektiv lelkiség és Amerika előre lendítő nyers ereje között őbenne Európa fáradtsága, szétziláltsága tükröződik. Tragikus kor tragikus költője. A munkásosztályból jött, de időközben megkezdődött ennek az osztálynak bomlási folyamata, s így a túlérzékeny Istrati, mintha talaját és célját vesztette volna pillanatok alatt. De ez a talajtalanság és céljavesztettség már nem csak a romantikus költő sajátossága. Kor- és kórtünet.

 

Ez az általános betegségi állapot a háborúval kezdődött és a laikus szemlélő előtt is nyilvánvalóvá lett napjainkban. A társadalom gazdasági ellentmondásai szétvetették a társadalom morális kereteit s ebben az amorális atmoszférában kiégett a feltörekvő tömegek szolidaritásérzése és az egyén elvesztette szociális tájékozódási képességét. Az egységes rohamra induló munkásmozgalom pártokra és csoportokra tagozódott s ezt az időt már nem a céltudatos tömörülés, hanem a testvérharc jellemzi.

 

A felzaklatott erők egymás ellen feszülnek az osztályon belül s az osztály egyedei között egyre gyakoribbá válik az egyéni meghasonlottság. Panait Istrati a felbomlás korszakának áldozata, de egyben tipikus kifejezője is. Autodidakta, amennyiben formálisan iskolázatlan, de már nem autodidakta abban az értelemben, ahogyan Gorkijt nevezzük autodidaktának s már London sajátosságai sem jellemzők rá. És Istrati példája nem egyedülálló, problémája társadalmi problémává szélesült.

Az autodidakta fogalma bizonyos értelemben összeesik a proletariátus fogalmával. Életvonalát, fejlődésének lehetőségeit nagyrészben osztályának gazdasági és kulturális helyzete determinálja. Természetes tehát, hogy az osztály karakterének változásával az ő életvonalában, fejlődésében és helyzeti energiájában is változások történtek.

 

Ha a szocialista tanok szerint úgy gondoltuk, hogy a társadalmi osztálytagozódás egyre határozottabb körvonalakkal a kapitalisták és proletárok, dolgozók és dolgoztatók kategóriáira határolódik el, akkor most látnunk kell, hogy a bekövetkezett gazdasági válság nem az eddiginél is szigorúbb osztályelkülönülést, hanem a már-már megmerevedett keretek széthullását, a tömegek és csoportok újabb keverődését idézte elő. A proletariátus nem önmaga céltudatos erejéből tömörült össze, hanem felső, külső nyomásra kényszerült osztályba.

 

A kapitalizmus belső krizisével csökkent a proletariátusra ható ereje és ennek az új állapotnak természetes következményekép megindult a deklasszálódás folyamata, mindkét oldalról nagy tömegek szakadtak ki valódi, vagy látszólagos egyensúlyhelyzetükből, a határozott kontúrok elmosódtak s a tegnapi harcosokon mélyreható bizonytalanságérzés vett erőt. Gorkij humanista hitének és London impresszionista optimizmusának vége - a tájékozatlanság és reménytelenség lett tömegjelenséggé. Istrati esete egyik jele ennek a tömegpszichózisnak.

Az osztályokról lehullottak a vak kényszerűség vaspántjai, az uralkodó rétegek tömegbázisra építik diktatórikus kormányformájukat s a munkásmozgalom sorozatos paktumokban adja fel fél évszázad harcaival elért pozicióit. A mai ötven-hatvan éves munkást majdnem kizárólagosan a szocialista mozgalom emelte magasabb kulturnivóra, az autodidakta írók, művészek a mozgalom ékességei és fejlődőképességének majdnem szimbolikus kifejeződései voltak, - ma ugyanezek az Ťautodidaktať individuumok a polgári kulturértékek tudatos magukbaolvasztásával művelik képességeiket és tágítják ki szellemi horizontjukat.

 

Az individuum fejlődése elé ma már nagyrészben gátakat és torlaszokat emelnek az egykor otthont és iskolát pótló szervezetek szociálkonzervativ és bürokratikusan merev formái. A munkásság soraiban fellépő autodidakta művész legelőször is saját osztályos társaival kerül összeütközésbe, harcolnia kell a dogmák és formulák ellen, hogy felszabadíthassa magát és segítségül lehessen a tömegek felszabadításában.

 

Bárha öröklött osztályhelyzete kétségtelen előtte, nem mint osztályember, hanem mint tudatos kulturlény követeli társadalmi jogait. Nem a proletariátus érzelmi szószólója, hanem igényes harcostársa a munkásnak, mint alkotó és fejlődésképes embernek. Panait Istrati így fejezi ki magát: ŤBorzalmasan téved az, aki azt állítja, hogy még ma is csak a proletariátus sorsáról van szó. Ezt csak a mult század hitte így. S ez a szellem most leheli ki a lelkét.

 

A munkásság elszabadul pórázairól s ha kell, annak is ellene tör, amit eddig szentnek és sérthetetlennek vélt a saját osztályában. Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, hanem meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán.ť Istrati, mint mindig, most is színesen és dagályosan fejezi ki magát, de kifejezésének fellengős módja nem kisebbítheti előttünk mondanivalójának tárgyi igazságát.

Ha a szocialista mozgalom életre- és továbbfejlődésre képes, ha folytatni akarja tegnapi eredményeit: filozófiáját általánosabban emberivé és mozgalmát időszerűbbé kell mélyítenie. A szocializmus nem osztályideológia, hanem az általános emberi boldogulás eszméje. Nem egy osztály érdekében, hanem a társadalmi osztálytagozódások ellen vezet harcot. Istrati nem kevésbé szocialista, mint Gorkij, de ők ketten, ha kortársak is, más-más világrészben, más-más közvetlen benyomások között élnek.

 

Gorkij élete eligazodott az orosz társadalmi helyzet fölfelé ívelő vonalában, Istrati élete áldozatul esett annak a káosznak, amely a világ nagyobb részét hatalmába kerítette. Könnyű lenne azt mondani, Istrati azért esett el, mert gyönge volt önmagában. Valóban így van. De ne feledjük el azt, hogy Istrati gyöngesége ma a fél világra jellemző. Társadalmi életünk fordulópontján állunk. A multat eljátszottuk és a jövendőt nem ismerjük. Semmi egyéb pozitivumunk nincs jelenünknél.

 

És ez a jelen olyan összedobott, mint valami szénaboglya. Külön-külön és együttesen nagy rendező feladatok várnak minden épeszű és tevékenykedésre való emberre. A harci fronton a régiek vagyunk, de ha a harcot folytatni akarjuk, meg kell hozzá találnunk az új módozatokat. Újra kezdők lettünk abban a munkában, amit évtizedek óta folytatunk. Goethe mondja az ilyen "kezdőkről": "Tulajdonképen most nincs semmiféle normátok s ne feledjétek, csak ti adhattok magatoknak normát".

 

A harc tehát most elsődlegesen nem is az ellenfél ellen folyik, hanem tegnapi önmagunk ellen azért, hogy mai magunk ismét szembe állhasson az ellenféllel. S ez a harc, ha ugyanaz is, mint a tegnapi volt, mégis egészen másnak kell lennie. Mélyebb gyökerűnek, szélesebb területűnek és mindenekfelett kevésbé erőpocsékolónak. A harcnak ezek az új feltételei a megváltozott emberből és a megváltozott társadalmi körülményekből adódnak.

Akik eddig a kulturát egyszerűen és fölényesen polgári és ezért elvetendő osztálykulturának nevezték, lássák be, hogy tévedtek. A kultura az összemberiség szellemi eredménye és nekünk nem a megsemmisítésére, hanem egyes osztályok, csoportok kisajátító tendenciája ellen kell felkészülnünk. Nem mint proletároknak, hanem mint gazdasági és kulturális társadalmi javakat termelő embereknek van jogunk az emberibb életformákhoz. A kultura az általános emberi szellem produktuma, javaiból általános értelemben követeljük részünket.

Amennyiben a proletariátus ezzel a követeléssel áll a harcban, az autodidaktakérdés is más képet kap mai gondolatkörünkben. A probléma a szó tegnapi értelmében jelentőségét veszti. Lényegében jelentéktelenné tette az általános iskolakötelezettség, részben az a tény, hogy a kultura eszközei: könyvek, muzeumok, színházak, hangversenyek sokkal könnyebben hozzáférhetők lettek. Kérdés: a munkásság soraiból előlépő művésztehetség igénybe akarja-e venni ezeket a fejlődését elősegítő eszközöket, illetve belátja-e, hogy a kultura általános jellegű és általános emberi szükséglet? Ezirányban már nem lehetnek kétségeink.

A technika fejlődése, hatósági beavatkozás nélkül is leszorította volna a csavargókat az országutakról s a merev társadalmi formák szétesése a munkásifjú számára is nagyrészben megadja a kulturfejlődés lehetőségeit. Ha Gorkijnak, az orosz proletárnak világhírességében is autodidakta volta egyik jellegzetessége, Jack London már aránylag könnyű szerrel egyetemi képzettséghez jutott, Panait Istrati pedig, a román parasztanya fia, már franciául írt s életében nem proletár-osztályhelyzetének, hanem emberi attitüdjének, ideális világszemléletének jutott sorsdöntő szerep.

 

Hogy autodidakta volt, nem érdekes többé és a harc szempontjából nem jelent semmit. Oroszországban ma ugyanilyen értelemben vett autodidakták a hadsereg élén állnak, világpolitikát csinálnak és ugyanezt láthatjuk az olasz diktátor személyében, Németországban, sőt Angliában is. A származás méltánylását a képesség értékelése váltotta fel. Nem az a fontos, hogy honnan jött valaki, hanem az, hogy mit hozott.

 

A világ rendjét nem azok változtatják meg, akik meg akarják, hanem azok, akik meg tudják változtatni. Nem lehet vitás, hogy tömegeikben egészen más életfelfogással, erkölcsi normákkal állnak a világban a dolgozók, mint a dolgoztatók, mással az elnyomottak, mint a hatalmon lévők, de mindez a művészet területén átváltozik az emberi magatartás kérdésévé. Művészetkritikában végső fokon a grófi származású Tolsztoj nem kevesebb megbecsülést érdemel, mint a proletár származású Gorkij. És az autodidakta Gorkij nem érdemel több elnézést, mint az egyetemi képzettségű Tolsztoj.

 

Egészen máskép szóltak erről a kérdésről tegnap. De már tegnap is csak a mult század emberei láttak így. Ez a szellem, ahogyan Istrati mondja, most leheli ki lelkét. Nem véletlen tehát, hogy a csavargók emberi életmódra vágynak és a csavargókból lett művészek, a romantikus színezetű autodidakták egyre inkább egyenlő értékű képzettséggel foglalják el helyüket a kultura területén. Ne feledjük el, hogy Chaplin, Saljapin, Papini is az autodidakták közé számítanak. Politikai pártállásra való tekintet nélkül, valamennyien a haladás képviselői.

 

Levetették magukról származásuk külsőségeit, de nem tagadhatják meg magukban a szellemet, amely az életmegpróbáltatások hosszú sorozatán át emelkedett a magasságba. Az autodidaktát társadalmi magárautaltsága határozta meg, amennyiben ez az állapot megszűnt, megszűnt az autodidaxis jellegzetessége is. Félreértések elkerülése végett: autodidaktának nevezem azt, aki társadalmi helyzeténél, vagy egyéb okoknál fogva egyáltalában nem, vagy csak hosszú, fáradságos küzdelmek árán jut hozzá az egyén fejlődését elősegítő általános kultureszközökhöz.

 

Ezeket a kultureszközöket néhány évtizeddel ezelőtt jóformán csak a formális iskolázottsággal lehetett megszerezni, ebben az értelemben ma már az iskolát nagyrészben az úgynevezett társadalmi nevelés pótolja. Legszembeötlőbb példa, hogy az akadémiát nem végzett festőművész, amennyiben komolyan veszi fejlődését, a nemzetközi anyagból rendezett kiállítások látogatásával éppúgy hozzájuthat a művészet kultureszközeihez, legalább is éppen olyan széles területen tájékozódhat, éppen úgy megismerkedhetik az alkotó szellem irányzataival és eredményeivel, a mesterség fogásaival, mint az akadémiai képzettségű festő.

 

És több-kevesebb különbséggel ugyanígy van ez a művészet más területén is. A kultura ma már hozzávetőlegesen sem annyira csak a kiváltságos osztály privilégiuma, mint amennyire az volt még a közelmultban is. A merev osztályhatárok széttöredezésével az általános kulturálódás lehetőségei is kiszélesedtek és fokozódtak. Gondoljunk csak a legelnyomottabb emberrétegre, a parasztságra s a legnyomorúságosabb helyzetük ellenére is észre kell vennünk, hogy kulturismereteik és ígényeik szinte rohamosan fejlődnek. De mindez csak a valóság egyik oldala.

Amint a proletariátus és így az "autodidakta" művész is közvetlen kapcsolatba jutott korunk kulturkísérleteivel és eredményeivel, ugyanúgy a kultura emlőin nevelődött polgárság egy része érintkezést keres és talál az aktiv élet jelenségeivel. Ahogyan a proletariátus egy része szellemben felfelé emelkedik a kultura segítségével, ugyanúgy a polgárság egy része a szociális élettel való közvetlen kapcsolatban mintegy újjászületik teremtő erejében s amit deklasszálódásnak nevezünk, - ebből a szempontból regenerálódási folyamatnak is nevezhetjük, olyan produktív erőkifejtésnek, amely már nem az uralkodó osztály, hanem az általános szociális jólét érdekében történik.

Nézzük meg újból egy pillanatra a fentebb már megtárgyalt Thomas Mann példát. Mann a Buddenbrooks-familia történetében a polgárság történelmi tragédiáját írta meg s ha annakidején úgy láttuk, az író velejéig kimerítette a témát, ma úgy látjuk, a kérdés egyáltalában nincs lezárva a Buddenbrooks-familia megrajzolásával.

 

Mielőtt ez a sorstragédia általános érvényűvé vált volna, a polgári osztályegység széttört s egy része a tehetetlenség állapotából érintkezést talált az új aktiv erőkkel és maga is újra aktivizálódott. Igaz, hogy nem a régi úton és nem a régi célokért. Ez a réteg, ahogy felismerte az uralkodó társadalmi igazságtalanságokat, kilépett osztálya dekadenciájából és folytatja tovább az útját, mint a közösség képviselője.

 

S miközben úgylátszott, hitehagyottakká lettek, magukrataláltak az új hitben, mely a hatalmon lévő osztályon túl, az emberi közösségben gyökerezik. És ma már ezek közé a hitehagyottak közé tartozik maga a Buddenbrooks-történet írója is. A nemesen konzervativ, a német szellemiség egyik legkiválóbb képviselője, mint társadalmi harcos, szembefordult hazája reakciós irányzatával, a Herren-klub szellemből szociáldemokrata, a nemzet büszkeségéből emigráns lett.

 

Nem teljesedett be rajta a Buddenbrooks-sors és még kevésbé a gyermekein. Erika Mann és Klaus Mann bololdali irányzatú emigránslapot szerkesztenek és a lap fején ott láthatjuk André Gide, Aldous Huxley és Henrich Mann nevét is. Valamennyien a polgári osztály reprezentánsai voltak s ma ott menetelnek a társadalmi forradalom élcsapatában.

 

S ha Gide még úgy véli, azért jutott el a szocializmushoz, mert művészi képességei kiapadtak, - Klaus Mann és a többi polgári fiatalok éppen szocialista világszemléletük alapján kezdik el alkotó tevékenységüket. Nem dogmatikus szocialisták, valamennyiükre ráillik a szintén polgári származású André Malrauxnak a nemzetközi írók párisi kongresszusán tett kijelentése: "A költő és író akkor teljesíti emberi hivatását, ha a humanizmus szolgálatában áll és minden pártpolitikai elfogultság nélkül az elnyomottak segítségére van." Malraux szavait most vessük össze Panait Istrati szavaival: "Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán."

A polgári intellektüel és a proletár autodidakta így találkozik össze a társadalmi forradalom és a kulturszellemiség új szintézisében. Most ennek az új szintézisnek a megalapozásáért és kialakitásért folyik a harc s ezt a harcot a két ellenséges osztály magukra eszmélt fiai folytatják együttes erővel. A proletár származású művész, aki a kultureszközök birtokában túljutott az autodidaxis korlátain és a polgári származású művész, akit etikai szocializmusa átsegített az osztálya halálos krizisén.

Művészt a művésztől ma már nem az iskolai bizonyítvány, hanem az eszmékkel és jelenségekkel szemben elfoglalt emberi magatartása és formai kifejezőképessége különbözteti meg.

Ma már más a kérdés, kell hogy más legyen rá a felelet is. Az eddig háromszorosan komplikált probléma a továbbiakban a művész és a dilettáns kérdésévé egyszerűsödik.

Kassák Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Petroleumforrás Zemplénmegyében Petroleumforrás Zemplénmegyében
Nagy közgazdasági eseményt jelentenek a zemplénmegyei...
Egy szerencsétlen különcz lány halála Egy szerencsétlen különcz lány halála
Budapesten évek hosszú során ismerős alak volt egy fiatal leány, ki...
Pánczélos búvár-öltöny Pánczélos búvár-öltöny
A franczia tengerészeti miniszterium a minap vizsgálta meg De Pluvy...
A méhészet haszna A méhészet haszna
Szegeden az idén országos gyűlésök volt a méhészeknek. Érdekes...
Hatalmas versenyzőgárda a KMAC hármashatárhegyi versenyén Hatalmas versenyzőgárda a KMAC hármashatárhegyi versenyén
A hármashatárhegyi verseny 25.000 főnyi közönség előtt folyt le szép...
Kilenc kivégzés Szenttamáson Kilenc kivégzés Szenttamáson
Lelkiismeretlen bujtogatók ismét szervezkedést kezdtek és...
Léderer Gusztávot kedden vagy szerdán fogják kivégezni Léderer Gusztávot kedden vagy szerdán fogják kivégezni
Vasárnap délelőtt a fővárosban elterjedt az a hír, hogy Léderer...
A fővárosi választások első napja A fővárosi választások első napja
Vasárnap a fővárosi választáson a választóknak több mint a fele...
Cholnoky László - Cholnoky Viktor emlékezete Cholnoky László - Cholnoky Viktor emlékezete
Lappangva, észrevétlenül egyre közelebb férkőzött hozzám a nyomasztó...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98