„A Budapesti Magyar Közszolga Ipartársulatot a kereskedelem és közlekedésügyi miniszter feloszlatta.” (A vasárnap reggeli lapokból.)

Negyven éven át viselte a piros sapkát Pali bácsi napsütésben és hóviharban, májusi záporban és őszi szélben s most bucsuzik tőle kegyelettel ezen a borongós vasárnapon. Még ott áll az öreg „közszolga” a köruti kávéház forgóajtója előtt, fakó tekintetében egy letűnt világ emlékképei bujkálnak s ha ismerős arcot lát, reflexszerűen emeli karját a sapkaellenzőhöz: „Ásszolgája!” De a reményteli köszönés már régóta reménytelen: nincs levél, nincs virágcsokor, csomag sincs többé- fürge biciklis boyok száguldanak szerte a városban s neki már alig van köze a gépesített világhoz. S most pontot tett életutjára a miniszteri rendelet, eltűnik majd az utca sarkáról, mint minden maradék romantika. Az öreg hordár bevonul az irodalomtörténetbe: Krudy- Ambrus- és Heltai- novellák őrzik emlékét a hálátlan utókor számára.

Most még láthatom élő valóságában Halócsi Pál közszolgát, megragadom hát az utolsó alkalmat, hogy beszélgessek vele. Megbízást nem adhatok számra, igyekszem hát jó szóval enyhíteni csalódását.
- Hát nyugalomba vonul, Pali bácsi…
Rámnéz, hunyorog.
- Mindegy az már, kéremássan. Én már ugyis csak megszokásból álldogálok itt évek óta, no meg emlékezésből. Nyolcvan vagyunk már össze- vissza régi pesti hordárok, akik még kint állunk a sarkon. De megbízás már csak magunkkorabeli öreg gavalléroktól akad, az is csak azért, mert ránk gondolnak néha, a régi Pestre, meg az ifjuságunkra.
- Milyen megbizások ezek?
- Bizony már virágot, meg rózsaszínű levélkét hosszu idő óta nem vittem. Surányi Miklós szerkesztő úr volt az utolsó, aki gyakran küldözgetett virágot és Szacellári György méltóságos úr gondolt néha rám… A maiak? Azok legfeljebb csak arra használják a hordárt, hogy a zaciba küldjenek vele egyet- mást, mert nekik kellemetlen, ha meglátja ott őket valaki…
- Maga diszkrét ember, Pali bácsi, de azért most már elmondhatja, van –e még a városban szerelmi postázás? - Legyint.
- Dehogyis, kérem szépen. A telefon… tetszik tudni, a telefon, az ölt meg minket! Ezek a mostani fiatalok nem írnak gömbölyű betűket: felveszik a masinát és fütyülnek a szegény öreg hordárra. És ha mégis van valami,- hát alkusznak. Husz fillér miatt is alkusznak, igaz, hogy nekem már nem is a kereset a fő, hanem a megbízás. Hogy dolgozhassak. Van két fiam, hál’ Isten meghuzhatom magam náluk, csak a piros sapka fáj, amit becsülettel viseltem és most el kell tenni a sutba.
- Mi volt a legszebb emléke a régi időkből?
- Talán az, hogy az öreg Wekerle elküldött egyszer egy paksamétával a Várba. Tíz koronát adott aranypénzben s azt mondta, ha kell valami a családomnak, forduljak hozzá. De azután nem láttam többé.

Kezet nyujtok Pali bácsinak s kibélelem a kézfogást egy pénzdarabbal. Egykedvűen vágja zsebre, az utolsó borravalót s csak álldogál, meg-megroggyanó térdekkel a szemergő esőben, míg végképp el nem nyeli a tovarohanó idő…