Csak kevesen voltak az országban, akik abban reménykedtek, hogy Utánpótlás-válogatottunk győzelmet arathat az olasz fiatalok fölött. Nem a kishitűség okozta ezt a rossz előérzetet, hanem inkább azok a tapasztalatok, amelyeket fiataljaink előkészületei alatt szereztünk.

Ezeken az előkészületeken kiderült, hogy válogatott jelöltjeink nemcsak a rutin terén mutatkoztak elmaradottnak, hanem - és ez volt a szomorúbb - teljesen nélkülözték a fiatalság erényeit: a gyorsaságot, lendületet, harci kedvet és küzdeni akarást.

Ha ezen a döntő jelentőségű körülményen kívül a vereség egyéb okait vizsgáljuk, nem fogadhatjuk el azt a kényelmes és kézenfekvő magyarázatot sem, hogy az olaszok jobbak voltak. Igen, jobbak voltak, mert gyorsabban és lelkesebben játszottak.

Nem ismerjük az olasz utánpótlás-válogatott kialakulásának előzményeit sem, de alig hisszük, hogy annyi kétséggel, cserével, huzavonával járt volna, mint a mi fiataljaink összeállítása.

Itt, ahol nem nagyválogatottról volt szó, amelynek legtöbb tagja már jól ismeri egymást, különösen fontos lett volna, hogy az összeszokottságot a végsőkig kifejlesszék, és együtt hagyjanak egy korábbi időpontban kijelölt csapatot akkor is, ha annak egyik-másik tagja időközben véletlenül gyengébb formát árul el.

Azonban nem ez történt. A bő keretből lett egy szűkebb keret, amely sohasem volt véglegesnek tekinthető, amelyben a vezetők kijelentései szerint még a legutolsó időpontban is akadhattok és akadtak is „meglepetések”. Napról-napra cserélték a játékosokat, és aki rosszul szerepelt egy bajnoki mérkőzésen, biztosra vehette, hogy kikerül a válogatottból.

Hogy ez a módszer nem a legcélravezetőbb a tekintetben, hogy a játékosok nyugodtan készüljenek a nagy erőpróbára, azt már a múltban tapasztaltuk, éppen ezért kevéssé érthető, miért estünk vissza ebbe a hiába.

De ha már e rossz módszer szerint történt a csapat összeállítása, nyugodtabbak lettünk volna, ha abba tényleg csupa olyan játékos kerül be, akinek jó formája tekintetében cseppnyi kétség sincsen. Nem értjük, hogy utazhatott Torinóba például olyan játékos, aki az egész tavaszi idényben nem érte még el jó formáját.

De nem értjük azt sem, hogy miért tetézték a válogatók az összeszokottság hiányának amúgy is szembetűnő baját azzal, hogy olyan helyen szerepeltettek játékost, amelyet az soha meg nem szokott és ahol csapatában sohasem játszik. Ha olyan fontos volt a játékos szerepeltetése, miért nem maradhatott megszokott helyén?

Nehezen tudjuk azt is elképzelni, hogy egy bizonyos posztra ne akadjon megfelelő játékos s ezért a válogatók kénytelenek legyenek inkább valakit megszokott helyéről egy számára idegen posztra állítani. Mindezeket nagyjából már a mérkőzés előtt is láttuk és tudtuk.

Pontosabbnak tartottuk azonban, hogy az annyira szükséges nyugodt légkört, mint azt, hogy véleményünkkel esetleg károsan befolyásoljuk a csapat önbizalmát. Most mikor már utána vagyunk a torinói 3:0-ás vereségnek, elmondottuk, példa és okulás céljából.

Biztosak vagyunk benne, hogy a magyar utánpótlás-válogatott Torinóban megtette a kötelességét. Győzelmet azonban csak úgy érhettünk volna el, ha a megfelelő előkészület szoros egységbe kovácsolta volna össze a csapatot, a játékosok pedig lehetetlent nem ismerő elszántsággal küzdöttek volna. Ez azonban, sajnos, nem történt meg.

A torinói vereség után oktalan dolog lenne meghúzni a vészharangot a magyar labdarúgás fiatalsága fölött, annyit azonban megállapíthatunk, hogy ez a fiatalság csak úgy léphet méltóan a magyar labdarúgás fényes hagyományainak nyomába, ha lendületben és harci kedvben, szívben és lélekben igazi fiatalság lesz. Legelső feladatunk, hogy ezt elérjük.