ORVOS-HŐSÖK

Az orvosi hivatás minden körülmények közt hősiességet kíván, mert hiszen az orvos életét kockáztatja, amikor súlyos fertőzőbetegséget gyógyít és pihenését, kényelmét áldozza fel, amikor éjtszakai hívásra lemond az üdítő álomról, hogy beteghez siessen. De ez orvoshősők legelőkelőbb kasztja kétségtelenül az, amely önmagán próbálja ki a még ismeretlen hatású és esetleg halált hozó új gyógyszereket, gyógyeljárásokat.

Ilyen önkísérletnek köszönhetjük például az operációknál használatos, altatás útján való érzéktelenítést, amelynek beláthatatlan jelentősége van a sebészet terén. Humphrey Davy nevéhez fűződik ennek a megteremtése. Davy véletlenül nem volt orvos, hanem patikussegéd, aki titokban vegyészeti kísérleteket folytatott. A húsz éves fiatalember éjtszakáit áldozta fel kísérleteire, mert nappal nem csinálhatta volna ezeket mestere tudta nélkül, meg aztán sok munkájától rá sem ért volna.

Kísérletei során véletlenül sikerült egy színtelen, szagtalan, édeskés ízű gázt előállítania, amelyet - „nevető-gáz”-nak nevezett, el, mert azt tapasztalta, hogy belélekzése csodálatos vidámságot kelt benne. A jókedvű állapotot mély alvás követte, alvás közben pedig mindig rendkívüli álmai voltak. Hosszú időn keresztül újra meg újra kipróbálta önmagán a gáz hatását és amikor látta, hogy az eredmény változatlanul ugyanaz, amellett semmiféle kellemetlen utóhatása nincs: előállott találmányával és felajánlotta azt a sebészeknek, operációs célokra.

De akkoriban - mintegy hatvan évvel ezelőtt - még meglehetősen maradian gondolkoztak az emberek és irtózva fogadtak minden újítást. Davynek nem volt korszakalkotó találmányával sikere. Nemcsak hogy elutasították, hanem még - kuruzslással, boszorkánykodással is megvádolták, amikor saját szakállára asztmás betegeket gyógyított a gázával. Végül is Bristol város elöljárósága határozottan eltiltotta a gáz előállításától és használatától. Szerencsére a magabiztos fiatalembert nem csüggesztette el a megnemértés. Tovább folytatta kísérleteit más irányban és neki köszönhetjük a bányászok életét megmenté világhírű „Davy-lámpát”.

Véletlennel kapcsolatos, de hősies ön-kísérlet eredménye az is, hogy az altatásnál az étert használják - a sokkal kellemetlenebb utóhatásokkal járó - kloroform helyett. Egy fiatal bostoni orvos, dr. Jackson gyógyszerészbarátjával együtt teát akart egy este főzni. Tévedésből spiritusz helyett étert öntött a teafőzőbe. Az éter jellegzetes szagáról nyomban rájött a tévedésre és nekiállt, hogy megkeresse a spirituszt. Kiderült azonban, hogy a spiritusz kifogyott. Minthogy már késő este volt: nem lehetett spirituszt vásárolni és így a két jóbarát lemondott a teakészítésről. Az étert azonban nem öntötték ki a teafőzőből. Leültek kártyázni. Az éter csendesen párázott a teafőzőből és megtelítette a szobát. A kártyázók elálmosodtak és egyszerre mély álomba merültek. Másnap reggel alig tudták őket felébreszteni.

Jackson doktornak az eset szeget ütött a fejébe. Ettől kezdve naponta kísérletezett az éter-álommal. Miután több tucatnyi kísérlet után úgy látta, hogy az éter-álomnak semmi kellemetlen utókövetkezménye nincs, elhatározta, hogy felhasználja a gyógyászatban. Éppen kapóra jött, hogy egyik fogorvos-barátja, dr. Morton panaszkodott, hogy kevés a betege, gyenge a prakszisa, Jackson rábeszélte, hogy fájdalmas foghúzásoknál altassa el betegeit éterrel. Morton így is tett. A fájdalomnélküli foghúzások híre hetek alatt az egész városban elterjedt és most már özönlöttek a betegek Morton rendelőjébe. De még hosszú idő telt el és mindkét orvosnak számtalanszor kellett az éter kitűnő hatását önmagán bemutatnia, mire orvoskollégáik elismerték az eljárás megbízhatóságát és jó eredményeit.

Sajnos, mindkét úttörő szomorú véget ért. Jackson szervezetét apránként tönkretette a több száz éterkísérlet és végül elmegyógyintézeten fejezte be életét. Morton pedig annyira megszokta az éter-kábulatot, hogy amikor kísérletei megszűntek: alkohollal pótolta a számára nélkülözhetetlenné vált kábulatot és végül alkoholmérgezésben pusztult el.

Wlechowski professzor sztrichninkísérletéről az egész tudományos világ nagy elismeréssel beszélt. A prágai egyetem tanára tulajdonképpen nem elsősorban a sztrichnin hatását kutatta, hanem a finom struktúrájú, gyógyszerészeti célokra használt szénnel foglalkozott. Meggyőződése szerint ez a szén olyan tulajdonsággal bír, hogy mindenfajta méregoldatból magába szívja a mérgező hatású anyagot, úgyhogy az oldat nem mérgez többé. Ennek eklatáns bizonyítására annyi sztrichnint oldott fel egy pohárka vízben, amennyi tíz embert is halálos bizonyossággal megölt volna. Ezután finomított gyógyszerszenet tett az oldatba. Néhány perc múlva leszűrte az oldatot, amelyből így eltávolította a szénrészecskéket, aztán - felhajtotta a folyadékot... Ezzel a tettével meggyőzte orvostársait arról, hogy a szén méregfelszívó képességét illetően teljes mértékben igaza van. A béldezinficiáló gyógyszerszenek alkalmazása, amely ma már mindennapos, tulajdonképpen ezen az önkísérleten alapszik.

A nantesi egyetemen dolgozott Leduc professzor, aki az elektromos hullámokkal való gyógyítást választotta kutatási területéül. Miután az állatokon már kipróbálta azokat a különleges elektromos lökéseket, amelyek mindegyike csak a másodperc ezredrészéig tart, utána kilencezred másodpercnyi szünet áll be, úgyhogy másodpercenként száz lökést ad az áram, most önmagán tett próbát, mert idegen emberéletet nem mert a bizonytalan kimenetelű sugárzással veszélyeztetni. Az állatkísérleteknél csak azt figyelhette meg, hogy amikor a sugárzást az agyvelőre irányítja: az állatok előbb könnyű, majd mély álomba merülnek, amelynek azonban nyomban végeszakad, mihelyt a sugárzás megszűnik.

Amikor önmagán próbálta ki a sugárzás hatását, megfigyelte, hogy előbb izomösszehúzódás jelentkezik az arcon, a nyakon és a karon, aztán apró rángásokat észlelt ujjai hegyében és a sarkán. Tagjaiban azonban nem érzett merevséget és nyögéseit nem fájdalomérzet váltotta ki, hanem a torokizmokra gyakorolt inger. Apránként az agyra kezdett a sugárzás hatni. Legelőször a beszélőszervek mondták fel a szolgálatot, az az idegduc bénult meg, amely a beszédet szabályozza. Aztán a mozgásközpontja bénult meg az agyában. Most már egészen tehetetlenül feküdt a professzor, képtelen volt magát környezetével megértetni, sem beszédre, sem a legcsekélyebb mozgásra nem volt képes.

Amikor a sugárzás ereje tetőpontjára ért, már a hangokat is csak elmosódottan hallotta. Egész teste, minden érzékszerve mintha elzsibbadt volna. De gondolkodása fennakadás nélkül működött és pontosan észlelni tudta a jelenségeket, amelyek szervezetében történtek. Közben lidércnyomásos érzése volt, amit elsősorban tehetetlenségének tudata okozott. Mihelyt a sugárzást megszüntették nyomban felébredt zsibbadtságából, sőt: frissnek érezte magát.