Olvasgatjuk az árvíz- és belvízvédelem időszerű kérdéseiről megjelent könyvet.
Most hagyta el a nyomdát, a fényképeken nagybajuszu magyarok javítják az „elhabolásokat”, csatornák húzódnak, tengerszerűen borítja a víz a határt, sürgönypóznák kandikálnak ki a vízből, az egyik fényképről majd ránkszakad a Duna jege, olyan magasra torlódik.

Olvasgatjuk az ismert víz-szakembernek, Trummer Árpádnak írását.
1940-ben töltésszakadás következtében 11.500, 1941-ben 150.000 kat. hold szenvedett árvízkárt. Ezzel szemben 1940-ben közel 1.5 millió, 1941-ben csaknem egymillió hold szenvedett csapadékvizekből eredő károsodást.

Megtudjuk, hogyan védekeztek a multban az árvizek ellen, hogyan kezdtek fellépni a belvizekkel szemben.
35 társulatnak 150 szivattyútelepe van, ezeknek az összes teljesítménye a legnagyobb ávízszínnél másodpercenként 210 mł. A társulatoknak 3,835.700 k. holdnyi árterülete van. Tehát az egy holdról levezethető vízmennyiség 0.051 liter. Ez azt jelenti, hogy a nagyobb csapadéknál társulataink 60 napnál rövidebb idő alatt nem tudják a belvizeket a folyóba átemelni.

Csakhogy ez a rettentő késedelem szöges ellentétben van a mai korszerű mezőgazdasággal.
A belvizek levezetését – mondja Trummer – meg kell gyorsítani. A jó vízlevezetés mai költsége azonban holdanként 40-100 pengő befektetést jelent, amit a gazdaközönség nem tud előteremteni. A költséges szivattyútelep évenként csak pár hetet dolgozik. Ez volt az egyik oka annak, hogy vizitársulataink tartózkodtak az elmúlt szárazabb évtizedben az ilyen beruházásoktól és ezt a tartózkodást fokozta az áramlat, amelynek hívei a már megtörtént vízrendezésektől az Alföld elsivatagosodását várták.

„Az évtizedes tétlenséget az 1937-től sorozatosan jelentkező nedves évek keserűen megbosszúlták. Most lázas sietséggel pótolják a társulatok az elmulasztottaknak legalább egy részét. Mindez azonban már késő, mert a mezőgazdaság a vízkárok következtében az utóbbi években hatalmas összeget vesztett – mondja Trummer –, véleményem szerint többet, mint amennyivel az évek során a vízlevezetések rendszerét tökéletesíteni lehetett volna.”

1923-ban törvényileg engedélyeztek 200 millió koronát a lecsapolásokra, de a pengőértékre való áttérés után ez mindössze 16.000 pengőt jelentett. Voltak esztendők, amikor lecsapolási célokra – horribile dictu! – a költségvetésben csak 15-20.000 pengő állt rendelkezésre. Trummer Árpád azonban nem időzik tovább a mult hibáinak kutatásánál, hanem megjelöli az utat és a módot, amelynek segítségével 60 nap helyett 8-10 nap alatt megszabadulhat a gazda földje a belvizektől.

Ezekután mi sem számítgatjuk, hogy a kellő előrelátás hiányában előállott vízkárok hány millió pengőt mostak el nemzeti jövedelmünkből, hány millióba kerül a sokszor összeomlott ház újjáépítése. Csupán abban reménykedünk, hogy a tanulság gyors, radikális, nagyvonalú megoldásban jelentkezik és még egyben: nagy tandíjat kellett fizetnie az országnak, hogy kiábránduljon a babonából, amely az Alföld kiszáradásával fenyegette meg a gyökeres belvízrendezés híveit.