Félek, hogy mire elkészülök, meg is halok. De nem ez a természet rendje? Az alma addig érik, míg le nem esik. Bár érnék addig.


Aki nem remél túlvilágot, annak számára az élet célja a jó halál.
A békés, a bánat és sajnálkozás nélkül való.

Csak egy jogot hagyjatok meg. A távozás jogát.
Észrevétlenül fogok vele élni.

Jules Renard naplója. A végén ütöm fel, egy élet értelme néha abban van, hogyan végződik. Renard nem tudta, hogy az övé á vége felé jár. Negyvenhat éves korában halt meg, 1910-ben. A naplót 1904-tól kezdem olvasni, negyven éves korától, az én korántól fogva. Mintha tudnám az előzményeket:

Kosztolányi - pontosan követhetjük - előbb megtanult németül, aztán franciául, angolul, olaszul, spanyolul és magyarul.
Korának csaknem minden műveit magyarja ezt az utat járta; épp csak az utolsó állomást hagyták el sokkal többen, mint gondolnánk.

Most már világos, hogy árván maradunk. A szalmaszál: ha már most úgy viselkedünk, mint az árvák.

Negyven éves vagyok. A parasztnak ilyenkor érik az esze. De még mindig korainak érzem, hogy felfedezzenek. Érjek csak láttatlanban.

Hálás vagyok és haragtartó, azaz sem a jót, sem a rosszat nem feledem; mert minden író, őrzöm a benyomásaim: emlékeimből élek. A hálaérzést lehet pazarolni, könnyen gyűlik. Ha bosszúmat kiadnám, igazságomat adnám ki, mondandómat. Az ötéves koromban kapott sértést épp úgy tartogatja a lélek, akár a tegnapit. Nem bocsátok meg, de bosszúmat se veszem meg akárkin, magasabbra nézek. A teremtésre, az istenre. Ha hátbaszúr, ha leterít: egy-egy ember akkor is kevés, hogy megállítson.

Hogyan bírod a betegséget, ez méri, hogy mennyi tartalékod van türelemből, megbocsátásból, bátorságból vagyis emberségből. Aztán a fölénynek és a kereszténységnek abból a csípős és nemes keverékéből, ami ma az európaiságot jelenti.
Mint a tanárhoz, a szakértőhöz úgy vándoroltam - noha nem vagyok kezdő - Márai betegágyához. A betegség ismeretlen Afrikájának kitűnő felfedezőjét tisztelem benne. Neki köszönhetem, hogy emelt fővel várom az indulást a betegágyba; ő mutatott rá, hogy ez az ágy expressvonat és óceánjáró.

Hogy úgy mondjam: dagadó vitorlák közt találtam. A testi szenvedéshez mindig hősnek kell lenni; a szárazföldtől való elszakadáshoz, ahhoz, hogy az ember hónapokig oda van kötözve az ágyhoz - a gályához -, ahhoz a tengerészlélek szívóssága és horizontja kell. Mind a kettőt szemtől szembe láthattam. Ez a férfiasság felemelt, annál inkább, mert meglepett. Megilletődve léptem át a küszöböt, baráti aggodalmat hoztam, szám a vigasz szavait készítgette. Egy perc múlva mosolyra kényszerült ez a száj, aztán hangos nevetésre. A beteg fölkönyökölt a párnán, úrrá lett a betegségen, mintegy felült rá, fölment a fedélzetére s a sok vihart látott kapitány bölcseségével s derűjével adott számot az eddig bejárt útról, a különböző kanyarokról és reményekről, a személyzet példás önfeláldozásáról, majd az orvosokról és ápolókról, a betegség e különös szokású és nyelvű bennszülöttjeiről. Meghatottan köszöntöttem az európait; akin épp az exotikus tájakon látszik meg Európa.

Felüdülve, megvigasztalódva jöttem el, amikor végre eljöttem. Már hazafele, gyaloglásomban a hegyre föl, ott állított meg a gondolat: de hisz közben az a test szenvedett és most is szenved! „A lélek meg vizsgázik, így vizsgázik”, bólintottam rá kisvártatva a választ. Aztán, ahogy mentem tovább fölfelé, szinte léptenként még ezt gondoltam: „Ilyenre van szükségünk, ilyen edzettekre. Az egész világ exotikus úton jár. Ki szólhat hozzá, ha nem a világlátottak? Térj vissza gyorsan barátom.”

Ozora tíz éves koromig, volt élő tündérvilág. Vasárnaponként jártunk be a pusztáról, mindig ünneplőben, ünneplők közé: misére, kéttányéros ebédekre. Apám egyik húgának férje kovács volt: álltam a tisztára söpört udvaron; csupán annak az emléke, hogy vasárnap délelőtt volt, oly szép, hogy könnyezni tudnék. Felmentünk a szőlőhegyre. Tízéves korom után mindez már elvesztett paradicsom volt. Azért keresem, azért harcolok a visszahódításáért.

Nem földet szeretnék mívelni, hanem erdőt és vizet.

Legfőbb érvem: addig míg csak magyar vagy a magyarokat sem tudod becsülni. Észre sem veszed őket.
Előbb persze magyarnak kell lenned. Ahhoz, hogy valamit felülmúlj, az első, hogy érd el. Más úgy kívül lenni valamin, hogy az ember már bent volt s úgy, hogy nem ment - nem mehetett, nem engedték, - be.

A világ vége északra Cece volt; nyugatra Szilas, keletre Kölesd, délre Döbrököz: ezeken túl nem ismertem több falut. Ott húzódott a határ akkor is, mikor esténként a Szajnára könyököltem ki a Szent-Lajos szigetén. Onnan sem ismertem több falut.

A városok - már Ozora is város volt, mert ott is volt egy emeletes ház - úgy éltek a fejemben, mint a naptár hétköznapjai közt a piros betűs napok: urak s papok dolgai; ha módja van rá, a szegény is tarthatja őket.