E folyóiratnak nem feladata, sem e sorok írójának nincs rá illetékessége, hogy Sik Sándor Esztétikájának tudományos értékéhez és jelentőségéhez szóljon hozzá. Aki nem foglalkozott szakszerűen az esztétika tudományával, inkább csak sejti, hogy mennyi meggondolásába kerülhetett szerzőjének egy-egy finom meghatározás vagy levezetés, mert hiszen az esztétika kérdéseiben hajszálvékony különbségek körül folyik a vita a tudós német és francia szerzők között. És megdöbbenve gondoljuk meg, hogy Sik Sándornak ezt a sok vitaanyagot mind át kellett tanulmányoznia.

De a nem-szakember számára e könyv más. a meghatározásoknál kellemesebb meglepetésekkel szolgálhat. A nagy meglepetés, hogy íme itt van egy esztétika, amelyet el lehet olvasni, sőt jóleső és nem is nehéz olvasmány. Olyan érdekfeszítő, mintha az olvasó beszélgetne valakivel, aki sokat és bölcsen gondolkozott a művészettel összefüggő dolgokról, azokról a kérdésekről, amelyek az emberben alkotás közben vagy az alkotások átélése közben felmerülnek. És a felelet, amelyet Sik Sándor e kérdésekre ad, valahogy mindig megnyugtató, mindig a legjózanabb és a leginkább elfogadható.

Az ilyen tárgyú társalgás igazi izét a szép idézetek, a színes, sokfelől hozott példák, a lelki szemünk előtt felcsillanó szépséges és távlatokba vesző kulturális tájék, általában a művészetek csodálatos gazdagságának az érzése adják meg - ez teszi oly különösen kellemessé Sik Sándor könyvét is.
Azt hisszük, ebben a tulajdonságában meglehetősen magában álló; talán csak Croce Esztétikájával osztakozik.

Mert egyébként amikor egy író, vagy más, az alkotással gyakorlatban foglalkozó ember a kezébe vesz egy nagy német esztétikai Grundlegungot (vagy az utóbbi időben már a németekkel ilyen szempontból egyenrangú magyar Grundlegungot is vehet a kezébe), akkor a döbbent meg-nem-értésen túl valami dacos ellenszenv vesz erőt rajta: nem tud szabadulni attól az érzéstől hogy itt olyan valaki szól hozzá a művészethez, akinek egyáltalán fogalma sincs róla, hogy miről van igazán szó.

Az esztétikával foglalkozó szaktudós olyan „problémákat” lát, amelyek az író vagy a festő számára véletlenül sem problémák és feltétlenül erőltetettnek tűnnek, viszont egy szót sem szól arról, ami az alkotó számára problematikus. Az esztétikus mellébeszél, érzi az író, a festő - és folyamatos és önelégült mellébeszélése közben olyan tolvajnyelvet alakít ki magának, amely a művész számára mit sem mond.

Hogy mennyire mellébeszél az esztétikus, akkor érezni legjobban, amikor az ember az elméleti fejtegetések végtelen sora után végre valami konkrétumra bukkan, amikor a szerző szemléltető példát hoz fel vagy értékítéletet mond. Ilyenkor kiderül, hogy az esztétikus teljes meg-nem-értéssel viseltetik az egész élő művészettel szemben, a gyakorlatban elveszti lába alól a talajt; Mintaszerűnek állit be valami avult és csak iskolákban használható művet és hideg együgyűséggel beszél arról, ami ma lüktető művészeti válóság. Ilyenkor természetesen elveszítjük a bizalmat elméleti igazságai iránt is.