Gombocz Zoltán halálának évfordulójára

Hol most pihensz, sirdombod alig nagyobb,
mint volt katedrád, melyre erős, rövid
lábaddal felléptél naponta,
barna szemed szaporán lehunyva

s nyitva, - Szemérem volt ez a pillogás:
tudtad, soká ha rászögezed szemed
a vaksötét tömegre, meggyül
jámbor agyukban a könnyű pára.

Ugy adtad te elő tudományodat,
oly egyszerű nyelven, hogy a szellemed
emberfölötti fénye meg ne
sértse az együgyű hallgatókat.

Bátran haladtál zsombikos ősvidék
hátán. A hősi évek, ez ifjúság
rég elmerült, de hetyke fénye
ott remegett kicsi bajszadon még.

Ismerted a nagy titkot; az elme mint
indul beszédre és a világ zilált
hullámai hogyan verődnek
rendbe: nyugodt szemű képzetek szép

rendjébe. Tudtad, hogyha belénk hasít
a gondolat: hogyan születik meg a
világos szó erkölcse – gondból,
értelem a suta fájdalomból.

Tudásod: tények dús televénye volt,
ki rajta járt, mégsem ragadós agyag
koloncai húzták le: arcán
délszaki pálmafa árnya ingott.

S a kis tanítvány égretekintve, fönt
látta körözni a latin értelem
sasát, s míg ámult, szűk világa
már a határtalan éggel egy lett.

Sétálva oktattál örömest, miként
antik ősöd. a bölcs, akinek bürök
poharát százszor megsiratták
a vele egy bünü árva ifjak.

Mily furcsa volt a szümpozion, melyen
hívatlanul megbújt a halálod:a
nagy, zöld tanácsasztal közül rád
vártak a társaid, elnökükre.

Sarokba támasztottad ezüst fejü
botod, kabátod és kalapod hanyag
mozdulattal fogasra vetve.
szótlan az elnöki székbe ültél.

Végignéztél kartársaidon, kik ott
ültek szabályos rendben, - előttük egy
papírlap s tágra nyílt szemed már
látta: mi szörnyű szimetriába

szorultál most be! És te ki szüntelen
szabályokat lestél el a zürzavar
zajából: hírtelen meguntad
mind, mi kimért - szomorún utolsót

pillogtál: ajkad szóra nyilott, de a
szót kétfelé elvágta fogad – „Doma-„
(„otthon”) - mondtad s kihunyt az élet
lángja sosem pihenő agyadban.

Te nem hagytál végrendeletet reánk
s nagyképű szószatot. Tudományod is
pár karcsú könyvben s szerteszórt kis
cédula-jegyzetekül maradt meg:

Tündéri kincs! Most sírva hajol le a
tanitvány-had a szertegurult pici
gyémánt-morzsákért s gondos ujjuk
drága kösöntyübe fogja őket.

Azért röpül most gondolatunk feléd,
mert hisz’ te voltál példa: kilesni és
megvetni a lét dolgait, mig
nem derül egy igazabb világ ránk.

Halkan beszéltél, vallva, hogy azt, ki jól
formálja-képzi szájüregében a
szót: távol is megérti könnyen
bárki - Ma bánatosan idézünk

téged! Rekedten hördül a zűrzavar
mindenfelé - a száj tagolatlanul
vadul, fülhasgatón üvöltöz:
hallani is, de nem érti senki

KÉPES GÉZA
Kartársának, Domanovszky professzornak a nevét akarta kimondani. „Doma” szláv szónak a származéka és tudvalevőleg azt jelenti: „otthon