Ahol a siketnémákat beszélni és hallani tanítják

A szeretetlenség mai világában valósággal azok végeznek apostoli munkát, akik a süketnémaságra ítélt gyermekeket, akik soha nem hallották édesanyjuk szerető szavát, önfeláldozó munka árán beszélőkké és hallókká varázsolják s a szülők fájdalmát hívő bizalommá kovácsolják át. Ahol ez a csoda mindennapos valósággá érik, a Csönd Szigete az, a Siketnémák Budapesti M. kir. Állami Intézete: a néma csönd itt megoldódik s az értelmes emberi szó diadalmaskodik a természet mostohaságán!

Az intézet igazgatója akkor a legboldogabb, ha valóban apostoli munkál végző tanártársainak eredményeiről számolhat be. Az ő vezetése alatt járjuk be az intézetet, ahol a tanítás éppen nagyban folyik. Váratlanul toppanunk be az előkészítőosztályba. Tíz kisfiú és leányka ül a kerekasztalnál s feszülten figyel tanárára. A siketnémák ismeri jelképes beszédjét itt száműzik, a gyerekeket leszoktatják róla. Azt tanulják meg ebben az osztályban a kis süvölvények, amit az épérzékűnek született gyermek már a bölcsőben megkezd: a gagyogást. Igy nyílnak a néma ajkak a tapintás és látás segítségével először szóra. Az első hang amelyet kimondanak, a „p”. A kézfejre tett papírdarab vagy tollpihe elfújásával alakul ki ajkukon ez a hang. A második hang az „a” hang. Igy már hamarosan köszönni is tudnak. Milyen boldogan ölelik szívükre gyermeküket a szülők, amikor az eddig néma csöppségek ezzel köszöntik őket: „Pá, papa!"

Ebben az osztályban tanulnak meg a kicsinyek rendesen ülni, járni, mozogni: csupa olyan életmegnyilvánulás, amit - hallás hiányában - eddig csak félszegen csináltak. Az osztály a padozattól a mennyezetig képekkel, rajzokkal, színfoltokkal, betűkkel van kitapétázva. A szekrényben hemzsegnek a játékszerek, kirakókövek, kockák, mértani formák, színes gyöngyök. Csupa játék itt az élet, de a tanártól nagy szaktudást, önfeláldozó nagy munkát, határtalan türelmet és kitartást követel...

Lepergett az óra. Csöngetésre a tanulók kitódulnak az udvarra. Először fegyelmezetten, párokban sétálnak, mialatt elfogyasztják tízóraijukat. Aztán megindul a játék. Igaz, nincs itt az a kirobbanó hangorkán, mint ilyenkor a többi iskolában, de azért a felszabadulás is egy-egy jókedvű felkiáltást, sőt beszédet is előcsal az ajkakról, különösen a felsőbb osztályosok kőzött. Már az első osztályosok füzetei s rajzai is feltűnően tiszták, csinosak. A hiányzó érzékszerv munkáját a szem, a tapintás s a figyelésre erősebben fegyelmezett lélek vállalja. Ezért olyan nagy a kézügyességük is, ami későbbi életükben erős támogatójuk lesz.

Az ötödik osztályban már mi is könnyebben beszélgetünk a tanulókkal. Igy tudjuk meg a kis Mártától, hogy agyhártyagyulladásban vesztette el hallását s ennek a következtében lett siket. De ebben az intézetben megtanulta a szájrólolvasást s így a látás útján érti már meg a beszédet. Földrajzórán a növendékek szép szabatos feleleteket adnak s térképismeretük is fejlett. Megtudjuk, hogy a beszéd elsajátítása, közben minden tananyagot megtanulnak, mint akár más elemiben és polgári iskolában. A nyolcadik osztályban szépszál fiúk és sudár termetű leánykák adnak tiszta beszéddel kerek feleleteket. Itt már hangsúlyozni is tudnak s mind jobb csengést kapnak a tompa fahangok.

Fultonról, a gőzhajó feltalálójáról mondanak el mindent, amit a negyedik polgáristák is tudnak. Itt már jobban kialakult a pályaválasztás kérdése s megtudtuk, hogy a fiák közül az ötvös-, műszerész-, kárpitos-, kalapos-, szerelő-, géplakatos- és szövőmester pályára készülnek a legtöbben, míg a leányok itt is a varrógép mellett tartanak ki. De a legnagyobb meglepetést a szavalókórus szerzi. Sehol a világon nincs olyan siketnéma-intézet, amelynek keretében szavalókórus lenne megszervezve, mint ez, amelyet az igazgató kezdeményezésére a nyolcadik osztály szaktanára fejlesztett tovább. És csodálkozva hallgatjuk a hattagú harmonika-zenekart.

Ezek a fiúk és lányok eléggé nehéz darabokat játszanak már a legnagyobb ritmusérzékkel és hangszínezéssel. Az igazgató szerkesztett egy új találmányú hangdiffereniátort. Ez a billentyűszerűen kifaragott - s a magas és hangokat kifejező, a melegszínskálából a hideg kékbe átmenőén színesre festett - eszköz. Szemlélete közben az egyidejű rezgésre megmondják a gyerekek, hogy egyvonalas „C”, majd hogy kétvonalas pedig hogy „C”, utóbb pedig hogy „G” hangzott el a harmonikán. Ezeken a különlegesen szerkesztett felerősítő készülékeken 10-10 leányka és fiú csoportja hallgatja s élvezi a napi rádiózene műsorokat.

Bekötött szemmel ülnek, hogy figyelmük csak a hallásra összpontosuljon. Igy könnyebben megkapják az akusztikai hatást is s van olyan, aki hallgatás közben lábával ritmust dobog, vagy csak énekhangot ad ki magából. Ez a laboratórium csak két éve működik, de a jövőbe messzire előrenyúló távlatából sok - ma még csodának hitt - eredményt várhatunk. Igy lesznek a siket némák is kiegyensúlyozott egyénekké, nemzetépítő elemekké, vallásos, erkölcsös s a mindennapi kenyerüket kereső, jó magyarokká.

Sz. Solymas Bea