Szimatolva a parton, mint a vad,
hitetlenül, hogy elmúlt február:
nézek az égre, - nem kapunk havat?
nézek a földre, - nem ont el az ár?

Három évig csak havazott, fagyott,
ádáz rajokban vert a tél miránk,
Európa is beleropogott,
Európa: papírhajó-hazánk...

Papirhajónk, be földobott az ár!
imhol alattad pezsg a szenny tovább,
és int a szent Hegy, megpihenni vár.
Papirhajónk, im int az Ararát!

Az ember a legszebben itt dalolt,
egyért tüzelve életet, velőt:
az Ember-kertben itt szűrték a bort,
itt lopták meg a csillagos Időt.

Itt nyugodtak a legszebb csillagok,
melyeknek párját nem látta Kelet! –
Itt minden agy egy gránitszemcse volt,
amelyből Isten Hegyet épített. –

Óh, fujdogáló márciusi szél,
vigy át a zátonyon, talán tudunk
térülni még, - kiolvad ez a tél,
böjti szélben fürdessük homlokunk.

JANKOVICH FERENC