BÚCSÚ

Olykor megfognám elhagyott
barátaim kezét,
a csibehangon szunnyadó
emlékek melegét,
a réteket, a szikkadó
tavaszi utakat,
a felhőket terelgető;
hallgatag kutakat,
a porzó esti nyájat és
a szelíd tehenet,
a csorda mögött baktató
ostoros gyereket,
nagyapám csillogó haját,
a kerítésre nőtt-
futó indát, jaj, megfognám
az elfutó időt.

Csaholnak a mérges napok,
cibálják kedvemet,
egyre imbolygobb a szavam
és egyre kevesebb.
Az öröm elfut, ha borús,
mély szemem rányitom,
mélyül homlokomon a gond,
mélyül a bánatom

Lankatag vagyok, tétova,
elhagytam az erőt,
lehajolok minden pöttön
szomorúság előtt.
S jaj, mi célja van, hogy vagyok,
vajjon ki mondja meg? –
otthon felszántják a tavaszt,
takarják a telet,
nézik a pislogó tüzet
hallgatják a mesét,
s szájukról tíz évekre szól
a tervező beszéd...

Ó, szép lehet a bizonyos
s boldog, ki nem siet;
én fogom szálló köntösét
a szálló semminek.
Tornyok-előttem s kétarasz
nyomomban az apám,
s tán köddé omlana szegény,
ha most kimondanám,
hogy ez csöndes búcsúzkodás,
csöndes s alig-nehéz,
ki őbelöle sarjazott,
utolszor visszanéz,
köszön a tájnak meg-megáll,
menne és - integet,
rendezi az elillanó
széthullott színeket,
mint idegen, ki furcsa és
futó vázlatokat
készít míg percre vesztegel
a gőzölgő vonat....

Állok a púpos dombtetőn,
halkan sóhajt a rét,
még egyszer megsimogatom
barátaim kezét.
aztán megyek. Hátam mögött
viola köd fakad
s nagykendőjébe göngyöli
a tűnú tájakat.

Létay Lajos


ELÉGIA

Fáj, hogy válnom kell tőletek,
kedveseim, kiket szerettem,
ösvények, dombok, erdőmély,
hova szívem hűsülni rebben,
gyerekkorom tisztásai,
hol úgy lépkedett fürge lábam,
oly gondtalan, hogy a virág
összeölelkezett nyomában.

Itt, a Mogyorós tetején.
csend van, a bokrok alján gomba;
ba lehajolok, rezgőfű
s szöcske ugrik a homlokomra.
Rendre szépen lehajolok
mindenkihez, kezemet fogják
az emlékek, az emberek
s menekvésem összebogozzák.

Szólok hozzájuk csendesen,
megértik s a szívemhez állnak,
oly ünnepi hangulat ez,
mint egy derűs őszi vasárnap. -
Itt állasz, kertünk, fáidon
gyümölcs érik, hűs pincénk álma,
zümmög a ribizli bokor,
piros szájjal nevet a málna,
a diófán bujócska-hely,
(levelei sercegve égnek),
bicsok, füstölgő kispipák,
csiklandozó fiatal mérgek.

Aztán az udvar és a ház, -
megtépem a boruló kazlat, -
barlangok, pelyhes félhomály,
első ölelésem te adtad.

S te, cérnavékony kis patak,
hogy a térképen nem is látszol,
időnként felfújtad magad,
futott a rémült csordapásztor,
ríttak a kicsimalacok
hazahajtottuk a libákat,
aztán jöttél,... nagy köveket
görgettél és kidöntött fákat.
Jött veled az erdő, a rét,
mit nehéz munkánk összegyűjtött,
úgy harsogtak hullámaid,
mint győzelmes tavaszi kürtök. -

Nagy esemény volt, istenem,
nagyobb, mint most egy háború,
partjaidra kigyűlt esős
szendergéséből a falu.
Halásztunk, horgunk mérgesen
cibálta a hullámokat,
míg hirtelen elült vized
s csak bűzös iszapod maradt.

S ott marad tunk mi is. Akár.I
a pocsolyákban a halak.
Hetekig semmi-semmi hír:
délben vártuk a juhokat,
este a tehéncsorda jött,
aztán bezártuk a kaput.
A szél lágyan ringatta a
meleg vacsora illatot –

Oh, szép idő, tündér idő,
miért kell mindig összevetnem
veled a gyérlombú jelent,
ahova mégis úgy siettem;
s ahonnan máris elmegyek,
mert vonják sorsomat a percek,
holnap tán oly öreg leszek;
hogy minden szépet elfelejtek;
homlokomról lefordul és
a földre csurran illó fényem, -

röpítsetek, emlékeim,
át időn és végtelenségen!
Létay Lajos

SÖTÉT VONATON

Mint fekete hó, lehull az éjjel.
Bundában vacogva, néma szájjal,
kísértetként imbolygunk a kéken
szétszivárgó, fullasztó homályban.

Súgva csak ha hangzik egy-egy árva
ige, mintha kés ülne a torkon;
vak kocsinkat felzihálva rántja
zuhanó vidékek közt a mozdony.

Iszapos fenékről felderengő
kusza csápjai a vad moszatnak;
úsznak a fák forognak kerengő
futásban a világtalan falvak.

Nem nézünk a súlyos árnyú égre,
rohanunk csak kábán, elvakulva;
a világnak édes fényessége
mintha őskori sötétbe hullana;

dúlt homályba, hol az ember is rég
lapul, riad önmagába zárva;
ami közös, már csak a sötétség
s csak szívünkben ég a pisla lámpa.

KERESZTURY DEZSŐ

TÖRVÉNY SZERINT

Legyen e kurta toll tanúság,
hogy ember voltam s itt vagyok
kemény anyagból, csilla ércből,
de lassankint megolvadok,
barátaim, zord társaimmal.
a vassal és a villanó
ezüsttel, mintha pára volnék:
merész és illanó.

Üss meg: bizonnyal szertehullok,
Isten, te tégy velem csodát,
miként a szikla oldalából
forrást fakaszt a bárd.
Üss meg: szétnyílok, mint a tenger,
rajtam megy át a nép,
ha ellene szegülne testem,
magamnak ártanék.

Kerek törvénnyel óvsz engem,
hogy minden áron összetarts,
miként a téglák lomha láncán
törvényt teremt a mészhabarcs.
Szétzúzva is feléd- igyekszem,
öbölbe surranó hajó,
te vagy a jó ököl, az abroncs,
csontot ropogtató.

Törvény szerint tör rám a tűz is,
de nem dalolva dúl belém,
én dúdolok feléje dúsan,
ha testem szertetördelém.
Törvény szerint repülök én el,
ha álmaimnak útja nyíl.
miként a pendülő zsinórról
repül a nyurga nyíl...

Tűz Tamás


NEM PORLAD EL

Nem porlad el, ki nem száll le a földbe,
földobja őt a szunnyadó világ,
egekbe szárnyal, kékbe és a zöldbe,
erdők suhannak szempilláin át.

Hadd fussanak csak csontjaim előlem
és agyvelőm is hagyjon el, ha tud,
könnyebb leszek s az illanó idővel
szétfúvatom az égi bronzkaput.

Hallgasd, az erdőn őzlábak dobognak,
így futsz el, végeztén a földi dolognak,
őzektől illetett csapásokon.

Gyanták és illatok repülnek így el,
hová a csillagok futása ível,
túl tornyokon és kék határokon.


Tűz Tamás

A RÉGI KERTBEN

A kertben még a régi pad fogad ma,
a tetőket már boglyasra nyírták
a suhanc szelek s még alacsonyabbra
hajtják alázatos fejük a nyírfák.

Elvarázsolt királylányokra lestem
itt az uton, padláson s játszadoztam,
éjszaka a sulyos holddal kezemben
ott szállt el álmom fenn a csillagokban.

Most lenn vagyok a sárban és a porban,
de a kisgyermek továbbszövi álmát
arany asztalnál, hol kenyér és bor van
s planéták fényes kardjai vigyázzák.

Reményeim mind kihajitnak álnok
kastélyukból a magány pitvarára.
A nagy idő ellen félve próbálok
kunyhót verni, emlékek gyönge ácsa

Tarka éveim elszárnyalnak sorra,
de lépked bennem s meg-megáll a gyermek.
Lábát a Tejút pora beporozta,
egy borzas szőrű csillagot terelget.

RÁBA GYÖRGY