Irta: Berényi Sándor dr.

A pénzről nyilatkozott a magyar pénz gazdája, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter.
A pénzügyminiszter nyilatkozata nemcsak azért tarthat számot a gazdasági közvélemény különleges érdeklődésére, mert olyan tekintélyek zsirálták kijelentéseit, mint például Fabinyi Tihamér, hanem azért is, mert Reményi-Schneller Lajos azt a témát tárgyalta teljes nyiltsággal és őszinteséggel, amely ma mindenkit érdekel és amely naponta számtalan vonatkozásban merül fel. Az emberek ugyanis ma, a háború negyedik esztendejében, hajlamosak a véget nem érő morfondírozásra: mit csináljak a pénzemmel? – kérdezik önmaguktól, barátaiktól és a gazdasági szakemberektől.

Most a legilletékesebb tényező adott választ erre és nem kétséges, hogy a becsületesen megszolgált, nehezen megkeresett pénz további sorsa világosan és határozottan megmutatkozik a magyar pénzügyek legfőbb irányítójának szavaiból. Azok, akik nem tudják, hogy hitelt adjanak-e a tényeknek, vagy inkább a tűzön-vizen keresztül vásárló, árfelhajtó ámokfutók hisztériájához csatlakozzanak-e, most végre megnyugodhatnak. Kijelentette a pénzügyminiszter, hogy a mult háborút követő infláció nem ismétlődik meg. Ezzel elhessegette a régi világháború nyomában felbukkant pénzszaporítás kísérteteit és megerősítette meggyőződésükben azokat, akik az állam pénzügyi gazdálkodását a legsajátosabb egyéni érdekeikre levetítve is megnyugtatónak találják.

Aligha lehet súlyosabb ellentétet felfedezni, mint ami ezidőszerint mutatkozik a társadalom higgadt és mániákus tagjai között.
A józan elemek tisztában vannak azzal, hogy gazdasági alapja sincs semmiféle inflációnak és tudják azt is, hogy a drágaság még nem jelent inflációt, mint ahogy a bankjegyforgalom emelkedését sem lehet az infláció jelének tekinteni. A pénzügyminiszter nyilatkozott mindkét körülményre vonatkozóan. Megállapította bankjegyforgalmunk emelkedését illetően, hogy e tekintetben sem állunk rosszul az európai államok között („különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ú. n . tezaurált bankjegyek összege legalább egymilliárd pengőt tesz ki”). Fabinyi Tihamér pedig, a TÉBE elnöke, indokolatlannak bélyegezte a felfogást, amely pénzértékromlásra számít, mint az előző háború után, mert most pénzromlás nem lesz.

*

Ezek után azonban feleletet kell adni a sürgető kérdésre, amivel bennünket is elárasztanak: mit vásároljak? Mibe fektessem megtakarított pénzemet?
Szerény nézetünk szerint erre csak egy választ lehet adni. Senkise vásároljon mást, mint amire valóban, feltétlenül szüksége van. A leghisztérikusabb „befektető” is világosan láthatja, hogy az ilyen jellegű biztosító vásárlásnak nincs értelme. Vegyünk egy gyakorlati példát. Valakinek van egymillió pengője. „Át akarja menteni” ennek a pénzösszegnek a jelenlegi értékét, tehát vásárol érte mondjuk egy bérházat. A legmániákusabb vásárló sem tagadhatja, hogy mihelyt vége lesz a háborúnak, vége lesz ennek az aránytalan konjunktúrának is, ami ma az ingatlanpiac túlzott árait kiváltja. Még azt is koncedáljuk, hogy időközben újabb mániákusok és más pénzmentő bölcsek egymillió pengőnél többet is adnának talán a szóbanforgó ingatlanért. Ezt csak mint lehetőséget említjük meg, ámbár már ma is tapasztalható az ingatlanárak gyengülő tendenciája.

Végül is azonban annak, aki az egymillióját át akarta menteni, nem lehet célja, hogy az esetleges időközi árhullámzást kihasználva, túladjon az ingatlanán. Szándéka csak az lehet, hogy az egymillió pengő készpénze helyett legyen egymilliót érő ingatlana. Már most kérdjük tisztelettel, akad olyan elfogult ember széles e hazában, aki azt merné állítani, hogy a bérház, amelyet ma egymillió pengőért lehet megszerezni, a békeviszonyok helyreálltával is egymillió pengőt fog érni?

Így mehetnénk végig a javak és értékek egész során.
Szemügyre vehetnénk a földbirtokot. Egy hold földért ma hét-nyolcezer pengőt is fizetnek, egy-egy pestkörnyéki telekért vagy villáért, kertes házért ugyancsak súlyos ezreseket hajlandók áldozni az emberek. De ne felejtsük el a régi, kedves sanzont:”Minden elmúlik egyszer, minden véget ér”. Elmúlik a kötött gazdálkodás, elmúlik a háborús élelmiszerkonjunktúra, aminthogy a multé lesz az aranyláz is, mert elmúlnak az okok, amelyek kiváltják ezeket a gazdasági körülményeket. Szerény nézetünk szerint elképzelni sem lehet nagyobb értékpocsékolást, mint ezeknek a konjunkturális favoritértékeknek a mai árakon való vásárlását.

A helyes ítélőképességű gazdasági közvélemény tisztában van azzal, hogy infláció nem lesz.
Viszont a vásárlási láz megszállottjainak azzal kellene tisztában lenniök, hogy a százezer pengő, amit ma betesznek a takarékpénztárba, a normális viszonyok helyreálltával is százezer pengő lesz. Az a százezer pengő azonban, amit ma takarékpénztár helyett egy pestkörnyéki házba, vagy öröklakásba, telekbe, ékszerbe, szőnyegbe fektetnek, a normális viszonyok helyreálltával kedvező esetben az ötödrészét fogja érni, tehát húszezer pengő lesz, ha nem tízezer.

*

A gazdasági közvéleménynek meg kell fogadnia a pénzügyminiszter figyelmeztetését.
Nem konjunkturális, ideges, eltúlozott befektetési lehetőségeket kell hajszolni, hanem termelni kell. „A legfontosabb: termelni, termelni és megint csak termelni” – mondta Reményi-Schneller Lajos. Köztudomású, hogy pénzintézeteink háborús hitelpolitikája száz százalékban alkalmazkodik ehhez a kívánalomhoz. Az a tőke tehát, amely betét formájában helyezkedik el a bankoknál, azonnal a termelésbe kapcsolódik bele, mégpedig abba a termelésbe, amelyre ma az országnak feltétlen szüksége is van. Ha azok, akik el sem tudják képzelni a pénzügyek alakulását máskép, csak az előző világháborút követő káosz receptje szerint, továbbra is mereven kitartanak fix ideáik mellett, akkor képtelenek megérteni, hogy az infláció ellen nem csupán a kormány határozatlan, nyíltan leszögezett állásfoglalása védelmezi meg az országot, hanem a szörnyű tapasztalatok is, amelyek az 1919. évet követő infláció nyomán nemzedékekre szóló keserves tandíjat fizettettek a nemzettel, az infláció elkövetéséért.

Nem is szállunk vitába velük.
Ők, szegények, azt hiszik, hogy spekulációval, manőverekkel, okoskodással kivonhatják magukat a sorsból, amelyet a jövő az egész nemzeti közösség számára tartogat. Még azt sem várjuk tőlük, hogy afölött gondolkodjanak, hová vezetne, ha mindenki rabja lenne a nyakló nélküli vásárlási dühnek? De, ha abban reménykednek, hogy számukra különleges konjunkturális haszonra nyílik kilátás ugyanakkor, amikor a névtelen milliók hűségesen kitartanak az illetékes tényezők pénzügyi politikája mellett, akkor már most tudomásul vehetik a pénzügyi kormánynak ama bejelentett elhatározását, hogy megkeresi és megfogja a konjunkturális hasznot. Ez a kijelentés igen megnyugtatóan hatott és reméljük, hogy sokan lesznek, akik ahelyett, hogy lélekszakadva, kritika nélkül elvásárolnák a pénzüket, inkább olyan utat választanak, amelyen sem a vásárolt „érték” számottevő árzuhanásától, sem pedig konjunkturális haszon megadóztatásával járó nem csekély megterheléstől nem kell tartaniok.

A gazdasági jövő majd feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért tévednek azok, akik mindenáron a huszas évek inflációs idegsokkját akarják újraálmodni. Egyelőre megelégszünk annyival, hogy azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni megtakarított tőkéjükkel, azt üzenjük: legjobb befektetés a pénz.