Irta: Berényi Sándor dr.

– Látják ezt a térképet, uraim? Hosszú, fáradságos munkából született. Rajta van Magyarország valamennyi községe. A községeket piros vonalak kötik össze, részben egymással, részben a városokkal. Egy-egy centrumból a piros vonalak tömkelege ágazik ki. A vonalak azt mutatják, hogy a községet honnan lehet a legcélszerűbben ellátni liszttel. Kiderül a térképről, hogy egy-egy községnek mennyi a szükséglete és részben erről a térképről, részben a további térképeinkről megállapítható, hogy a különbözet honnan szállítható oda a leggazdaságosabban. A kezünkben van tehát végre a bűvös kulcs, amellyel megszüntethetjük az anyaggal, idővel és szállítóeszközzel előfordult pazarlást.

– Talán csodálkoznak, uraim, hogy a községet, amelyet mindössze 3 kilométer választ el egy malomtól, sokkal távolabbi centrumhoz osztottuk be. Bizony rövidebben lehetne odaszállítani a terményt, elhozni a lisztet, ha a közeli malom normálisan megközelíthető lenne. De nincs rendes út, vagy ha van, nincs nagyobb terhelést megbíró híd a közbeeső patakon. Igy a távolabbi malmot kell választanunk. Rengeteg tanulság kínálkozik, uraim, ilyen térképen. Igaz, hogy minket csupán a lisztellátás gazdaságos megszervezése érdekelt, amikor napi munkánk elvégzése mellett összegyüjtöttük, analizáltuk az adatokat, kibogarásztuk a lehetőségeket, újból és újból ellenőriztük, kipróbáltuk, kerestük a jobb megoldást. De az, ami a községek és a központi fekvésű vasúti gócpontok, ipartelepek, közlekedési viszonyok szempontjából erről az egyetlenegy térképről a szemünkbe kiabál, – a magyar közgazdaság megoldatlan problémáinak néma felkiáltójele. Ezeket a tanulságokat kellene nyomon követni, kihámozni, világossá tenni, hogy földünk termelőképessége, népünk életszínvonala, községeink és városaink egészséges fejlődése érdekében a tennivalók és tudnivalók új, külön világával is megismerkedhessünk.

– Térjünk vissza közvetlen feladatainkhoz, uraim. A közellátási igazgatás alapja a jó szervezés. Tökéletes összhangnak kell uralkodnia a malom számára biztosított kontingens, az odairányított gabonamennyiségek, az onnan ellátandó lisztkereskedők beosztása tekintetében. Munkatársaim sok-sok éjszakát töltöttek el ilyen részlettervek kidolgozásával. Hiszem, hogy hasznos munkát végeztünk a termelés, a forgalom, a fogyasztás ma még kevéssé ismert vonatkozásainak felderítése tekintetében. Aki ezután alaposan feldolgozza az összeszedett anyagot, olyan művet alkothat, amilyent még nem láttunk a magyar gazdasági irodalomban.

– Elölről kellett kezdenünk mindent, uraim. Először külön, új térképeken lefektettük országunk mai közigazgatási beosztását. Ez a másik térkép, amelyet felmutatok, egyes tájaink, megyéink népsűrűségi megoszlását mutatja. A foglalkozási ágak szerinti megoszlást térképeztük le a következő lapokon. Most felmutatok egy térképet, amelyen láthatják az urak, hogy egy-egy megyében a kataszteri állapot milyen időből származik. Eltérések vannak, tehát nagyon fontos körülmény ez is. Következő térképünk mutatja, mégpedig országunk minden egyes községére vonatkozóan, hogy egy-egy községnek mennyi a szántóterülete. Ugyanezt a problémát feldolgoztuk térképszerűen járásonként, vármegyénként is. Itt minden négyzetcentiméter 2500 kat. holdat jelent. Nézzék uraim a következő térképet. Ebből kiderül ugyancsak országos viszonylatban, hazánk valamennyi tájára nézve: milyen a termények minősége. Külön színábrázolással mutatjuk ki, milyen az egyes területek mezőgazdasági kiaknázása, „szórása”. A szántóföldek átlagos tiszta jövedelmét mutatja be itt a következő térképünk. Természetesen 3 pengőn alul és 20 pengőn felül nem készítettünk kimutatást, mert ez beszolgáltatási rendszerünk szempontjából nem is szükséges. Ujabb térképünk arról ad tájékoztatást, hogy mennyi a brutto beszolgáltatási kötelezettség községenként, majd járásonként, vármegyénként. Ez a másik térképünk viszont arról ad képet, mennyi a rét és mennyi a legelőterület.

– Ezeket készítettük el uraim, mégpedig az egész országra kiterjedően és minden egyes községet feltüntető részletességgel. A munka azonban ezzel nem ért véget. Fel kell dolgoznunk, ugyanilyen szemléltető módon, mennyi és milyen állatot tenyészt az országnak egyes területe, milyen fajtákat és milyen minőséget- szemléltetően kell bemutatnunk a mezőgazdasági termelés területenként jelentkező irányait.

*

Rövid szünet következett.
Érdeklődéssel és valami titkos meghatottsággal néztük az egymást követő térképeket, a termelő Magyarország élő testének röntgenfelvételeit. A zizegő papírlapok mögött éreztük a szürke, aprólékos munkát, a törődést, a hangyaszorgalmat, a gyüjtés és feldolgozás végtelen türelmét. Az átvirrasztott éjszakák hevertek egymáson a fekete, keményfedelű könyvben. A professzor úr megsimogatta a színes kis lapokat és inkább magának mondta, mint nekünk: „Ezer év után végre meg kellett ezt csinálni… Dolgozhatunk a területtel, amíg nem ismerjük…?!”

*

Elnézést kérünk, kedves olvasó.
Nem írtunk igazat. A szeminárium nem szeminárium volt, hanem sajtóértekezlet, a professzor úr pedig dr. Szász Lajos közellátási miniszter volt, aki ugyan egyetemi tanár, de ezúttal miniszteri minőségében ismertette a meghivott újságírók előtt gigantikus munkájának néhány fejezetét. Ezt azonban, ezeket a lelkesült jelzőket csak mi írjuk: a miniszter hűvösen, tárgyilagosan beszélt, azzal a közvetlenséggel és biztonsággal, amellyel csak az anyag felett uralkodó egyéniség tudja kifejezni magát. De ahol fellebbentette a függönyt, megmutatkozott a roppant gépezet, amely táplálja a tizennégymillió fejű óriást. Az óriás sohasem lakik jól: minden nap újra kezdődik minden, a gépezetnek egy pillanatra sem szabad megállnia, előre kell látni mindent és számolnia kell a kiszámíthatatlan emberekkel és még kiismerhetetlenebb természettel.

A miniszter nem azért vetítette elénk e megragadó távlatokat, hogy kivívja a közvélemény elismerését.
Egészen más volt a célja. Az kívánta, hogy a közgazdasági sajtó terjessze a közgazdasági műveltséget. Nagy gazdasági problémákat csak gazdaságilag művelt néppel, gazdaságilag helyesen tájékozott közvéleménnyel lehet megoldani. Örömmel és valami belső elégtétellel hallgattuk Szász Lajost. Szavaiban igazolódott a komoly közgazdasági sajtó munkája, hivatása. Tudtuk, hogy egyszer egymásra kell találnia minden olyan törekvésnek, amely a szellem fegyvereivel, a dilettantizmus kikapcsolásával, a szakszerűség és a felelősségteljes gondolkozás realitásával dolgozik a tömegek magasabb életszínvonaláért, a gazdasági felvilágosultságért, a fogalmak tisztázásáért.

*

Lássuk be: a fogalmaknak a tisztázására már nagy szükség van.
Ime, néhány példa. Sokan kifogásolták, hogy a kormány külön-külön szabályozta az egyes cikkek újabb árait, ahelyett, hogy egy generális rendelkezéssel bizonyos százalékkal egyszerűen engedélyezte volna valamennyi ár egyöntetű emelését. Ezek szerint tehát az egész árszintet egyszerűen magasabbra kellett volna dobni ezzel a „zseniális” általános százalékos emeléssel, azzal, hogy ha mindent egyformán emeltünk, nem küszöböltük ki a problémákat, – nem törődnek a jeles kritikusok. Lehet, hogy sokaknak az érdekeit érintette a szigorú árkalkulálás, amellyel a kormány minden egyes áremelést előzetesen kivizsgál. A közérdek szempontjából azonban ez a helyes és célszerű eljárás. Végre is, ha rendbe akarjuk szedni az árakat, nem lehet az a cél, hogy megmerevítsünk valamilyen árszintet, akármilyen állapotok uralkodnak is az árszínvonalon belül, – ellenkezőleg: olyan árszintet kell kialakítani, amelyet azután tudunk is tartani.

A gazdasági műveletlenség azonban a legfeltűnőbben a kereskedői ár-réssel kapcsolatban jutott kifejezésre.
Sokan élnek a kétségbeejtő tévhitben, hogy a kereskedői marge egyenlő a kereskedői haszonnal. Ezért azután nyugodt lélekkel hangoztatnak olyan kívánságokat, hogy bizonyos cikkeknél emeljék a termelői árakat, de a kereskedői haszonrést szűkítsék. Egy pillanatra sem gondolnak arra, hogy ebben a kereskedői marge-ban benne van az út öltsége, amit az árunak meg kell tennie, amíg a termelőtől a fogyasztóig jut. E költségek időközben szintén emelkedtek. Hol van a kereskedői haszon a haszonmarge összegétől?! Az árhivatal gyakorlatának az ismeretében senki sem állíthatja jó lélekkel, hogy Jakabffy államtitkárék gavalléros könnyelműséggel jártak volna el a kereskedői árrés emelése körül. Viszont a kereskedőtől senki sem tagadhatja meg az élethez és a megélhetéshez való jogot. A kereskedő ma a nemzeti vagyon értékes részeit kezeli és közérdek, hogy éppen úgy átvészelhesse a nehéz időket, mint a mezőgazdaság vagy az ipar. Aki azonban a kereskedői árrést ezek után is összetéveszti a kereskedő hasznával, sürgősen íratkozzék valamilyen elsőéves kereskedelmi szaktanfolyamra. Hisszük, hogy az egyetemi szemináriummal felérő sajtótájékoztatót nem hiába tartotta meg a professzor-miniszter. A társadalom megértő magatartásában, belátásában és a végzett munka megbecsülésében jelentkezni is fog az eredmény.