Csokonai érdekes kirándulása az aggteleki cseppkőbarlangba

Csokonai Vitéz Mihály a magyar tájakat elég sokszor bebarangolta. Debrecen nagy szülöttjét a sors nem nagyon kímélte a megpróbáltatásoktól, ide-oda vetette a Tiszántúltól a Dunántúl nyugati csücskéig, a kálvinista Rómától Komáromig és Csurgóig. Hajtotta Lilla utáni vágy, aki éppenúgy ihlette őt a költemények egész sorozatára, akár Petrarcát a világirodalmi hírű Laura, de hajtotta a szegénység is. Csurgón rövid ideig tanárkodott is, s aztán megint hazahajtotta a végzet.

A népi származású, de európai látókörű költő a Felvidéken már kevesebbet fordul meg, mint máshol. Ide is a természeti csoda vonzotta: az aggteleki cseppkőbarlang - és Vitéz Mihálynak a síksághoz szokott lénye számára szokatlan természeti tüneménye!

Bagályi Gedeon, a gömörmegyel főjegyző, látta Csokonait vendégül, tehát ilyen módon az akkori társadalmi és közhivatali előkelőségek környezetében minden kíséretet megkapott ahhoz, hogy csepkőbarlangot illetékes informátorokkal nézhesse végig. 1801 július elején vitte el őt az aljegyző Aggtelekre.

A költő képzelő ereje mindig színesebb és megragadóbb, mint ha mindennapi ember jelent volna meg ezen az érdekes helyen. Beszámolóját, amelyet az anyjához írt, éppen ezért érdemes kicsit megismernünk. Ez a barlang fekszik Aggtelek faluhoz egy fertály órányira, egy csupa kőből álló hegynek öblében. A barlang szája…. úgy áll, mint az egyenes kőfal,... mint egy veres torony. Rémes dolog csak felnézni is a tetejére...

Hajlékony tollával Vitéz Mihály életre kelti a régi bejárat környékét és az akkor még kitágítatlan torkolatot is leírja. „Gugyorogva” kellett bemenni és az alacsony és széles torkolaton át mintegy fél fertály óráig lehet áthatolni. A barlang boltozatához képest. Csokonai szerint, a dómok magassága és tágassága sem hasonlítható. A kövek úgy csüggnek alá az ember feje fölött, mintha mindjárt a nyakába szakadnának. A hang rémítő módon zengett a tágas öbölben és amikor pisztolyukat kilőtték, a legszörnyűbb mennydörgés kicsiny volt a puskaropogáshoz képest.

Külön barlangi szakértők vezették őket fáklyás kísérettel, akik ehhez a kalauzoláshoz már annyira értettek, mintha ebből élnének. Négy ölnyi fáklyát vittek magukkal, mert ha ebből a vándorló kifogyna, soha ki nem jöhetne ebből a rejtekhelyből. A csepegő kövek, az azokból épült fáklyák, oszlopok, omladékok visszatükrözték a fáklyák fényét. A barlang boltozatáról - mint Csokonai érdekes levelében elmondja - állandóan csepeg a legtisztább, leghűvösebb víz, amely mihelyt akár az emberre, akár más mire cseppen, azonnal kővé válik.

Így formálódnak lassankint a legszebb figurák, amelyekből a költő fantáziája meglepő dolgokat állapított meg. „Először láttunk – írja - egy cifra oltárt, azután kórust, amelyre fel is mentünk, orgonát, barátot, királyi széket, oszlopos palotákat, stb., amelynek szépsége a mesterség remekeivel versenyez. Találtunk a barlang fenekén sok ezer emberi és baromcsontot, amelyek a háborús időkben odafutott és elrejtezett szerencsétlenek csontjai”.

A barlangban egy három öles tiszta folyóvíz tekergett, igen sokszor megáradt és odaszorította a bennlévőket, amíg ismét el nem apadt. A legegészségesebb és legtisztább forrásocskára bukkantok, amelyekből Csokonai is kedvére ivott. Négy vagy öt helyen négykézláb másztak, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason, úgyhogy a hátukat horzsolta a felettük függő szikla. Másutt egyik kőről a másikra vadkecske módjára ugráltak, néhol egy hegyes kövön állva úgy tetszett a költőnek, mintha a fáklya világánál kétfelől a pokol mélységébe néztek volna alá. Egy csuszamodás és ezer darabra szakadva omoltak volna le, panaszolja az anyjának utólagosan is megijedvén a veszedelmes helyzeten.

A többezeréves görög mondavilág hasonlatait is igénybe vette a költő, hogy érzékletes beszámolót írjon. „A kilenc kerengésű Stix, a vezető Charon-folyó, a pislogó fáklyák, a gyémántboltozatok, a setétség hideg mennyezetei, a csendesség, a félelem, a borzadás, a köveken iszonykodó halál elfelejttette velünk, hogy életben vagyunk... Puky úr az én nevem is feljegyezte a magáéval együtt azokra a pompás kősziklákra, amelyek mintha sokezer brilliántokkal volnának kirakva - a leggyönyörűbb ragyogással játszottak….”

A furcsa és félelmes élmény arra késztette őket, hogy pipára gyújtsanak és egy kicsit elfüstöljék magukból az ijedelmeket. Aztán indultak kifelé és három teljes órán át mindig egy patak partján mentek a legpompásabb és legszélesebb boltozat alatt, amelyben a legnagyobb falu is megtért volna mindenestől. Néha egy-egy érdekes kősziklát külön megkopogtattak és az egyik jókora oszlop harang módjára kongott, amint egy darab kővel megütötték.

A kirándulást délután négy órakor akarták befejezni s négy óra után nemsokára édes megelégedéssel, kimagyarázhatatlan belső érzésekkel bukkantak ki a zöld gyepre, a friss szellőbe és az élő teremtéseket vigasztaló napvilágra...

E. J.