Állandó izgalmak közepette vall Imrédy Béla az első és második zsidótörvényről, zsidó dédapjáról és a munkaszolgálatosok sorsáról

Pontban félkilenckor nyitotta meg Nagy Károly elnök az Imrédy-per folytatólagos főtárgyalását. Bejelentette, hogy a mai napon megkezdi a bizonyítási eljárást, e célból beidézte Rassay Károlyt, Rátz Kálmánt, bárcziházi Bárczy Istvánt, akiket tanúként hallgat ki a Népbíróság. Elővezettette a fogházból Rajniss Ferencet, akinek tanúkihallgatására még a mai napon sor kerül.

Zsúfolt padsorok előtt a negyedik vádpontra vonatkozólag hallgatta ki Imrédy Bélát.
Az elnök kérdésére Imrédy kijelentette, hogy az elsőszámú zsidótörvénytervezetet ő készítette.
- Az ön birtokában találtak egy levelet, amelyet Darányihoz intézett, és amelynek borítékjára rávezette, hogy „ezt a tervezetet én készítettem.” Hogyan került vissza az ön birtokába ez a levél? – tette fel a kérdést az elnök.

Az első és a második zsidótörvény

Imrédy azzal válaszolt, hogy Darányinak szokása volt, amennyiben levélben nem akart válaszolni, úgy szóbelileg közölte mondanivalóját és ilyen esetben a hozzá intézett levelet visszaadta annak írójának.
A különös magyarázat után Imrédy részletesen vallott az első, utána a második zsidótörvényről.
Hangoztatta, hogy az első zsidótörvény megalkotásánál nem állottak elő komplikációk, ezt a minisztertanács teljes egészében helyeselte.
Nagy meglepetést keltettek Imrédy további szavai:
- A diskusszió során aggályaimat fejeztem ki és enyhítéseket igyekeztem elérni, egyes szempontokat összeegyeztetni. E célból még aznap megbízást kaptam az első zsidótörvény megszerkesztésére. Az iratokat magamhoz vettem és másnap írásba foglalva benyújtottam a minisztertanácsnak. Ismétlem, - folytatja – hogy munkám kizárólag szerkesztési munka volt, mert az akkori politikai légkörben ezt magam is szükségesnek tartottam
A második zsidótörvénnyel kapcsolatban Imrédy előadta, hogy volt egy elgondolása, amely elől a minisztertanács mereven elzárkózott.
Nagy derültség között adta elő Imrédy „eredeti” elgondolását:
- A minisztertanácson felvetettem hát a gondolatot, hogy a második zsidótörvény keretében a zsidóknak is lehetőséget kell adni, hogy állampolgársági jogaikat gyakorolhassák.
E célból előterjesztettem azt az indítványt, hogy a zsidóknak is meg kell adni a választójogot, hogy a zsidóság, mint közület, saját kebeléből válasszon képviselőket, hogy érdekeik védelmére a pártsoraiban szószólóik lehessenek. E tervemet nem tudtam keresztülvinni, ezt a minisztertanács nem tartotta helyesnek.

Az egyik népbíró intéz ezután kérdéseket Imrédyhez. A hallgatóság feszült érdeklődése közben Imrédy származásáról ad felvilágosítást és hosszasan magyarázza „vérbeütését.”

Imrédy dédatyja

- Ellenfeleim – mondja Imrédy – produkáltak egy keresztlevelet, amely szerint dédatyám szülei 1810-ben kereszteltettek meg.
A vádlott előadja, hogy nem tudta megcáfolni ezt az okmányt, kénytelen volt elfogadni és feltárta a való helyzetet a képviselőház előtt, majd lemondott. Ez a körülmény ugyanis nem tette lehetővé, hogy politikai tevékenységét folytathassa. Később utánajárt, hogy mi van az okmány hátterében és megállapította, hogy van egy beszúrás a keresztlevélben, amely szerint a kikeresztelkedés az illetékes káptalannál zajlott, de a püspökséghez fordulva, a káptalan irattárában semmiféle adat nem állt rendelkezésre, úgy hogy az okmány eredetisége kétségessé vált.
Végül sikerült kinyomozni, hogy a dédapa – törvénytelen volt, úgy került a keresztlevélbe a megkeresztelés későbbi dátuma.
Ezután a Vitézi Rendbe való felvételről esik szó. Imrédy előadja, hogy mikor először jöttek hozzá, hogy lépjen be a Vitézi Rendbe, nemmel válaszolt.
- Miért? – kérdezi az egyik népbíró.
- Mert egy politikai iránnyal kezdték a Vitézi Rendet azonosítani, ami akkor Angliában nem volt népszerű. Én pedig pénzügyi tárgyalásban álltam Angliával. Ha belépek a Vitézi Rendbe, hátrányt szenvedek.
- De 1938-ban belépett?
- Akkor Rátz Jenő jött fel hozzám, viszont én azt követeltem, hogy az eskümintát változtassák meg, ami meg is történt…
A népbíró közbeszól:
- Származási igazolványt nyilván nem kértek öntől.
Egyre izgalmasabb a tárgyalás annál is inkább, mert egy másik népbíró a gettóról kezd beszélni. Arról, hogy Imrédy követelte a gettót és a jogfosztásokat.

A gettó

Imrédy csak azt hajlandó bevallani, hogy csak a túlfogyasztásról akart intézkedni és a zsidóvagyon ellenőrzéséről.
- A gettóról nem?
- Ez egy középkori szeparációs dolog… Én csak az elkülönítést akartam.
Óriási derültség támad a hallgatóság soraiban.
A harmadik népbíró, aki kérdéseket intéz Imrédyhez, azt firtatja, hogy tudott e Imrédy a deportálásokról és arról, hogy az innen elvitt embereket gázkamrába vitték. Imrédy tagadja, hogy tudomására lett volna ezekről.
- Érzett-e bűnrészességet, érzett-e lelkiismeretfurdalást?
Imrédy azzal védekezik, hogy a második zsidótörvény nélküle is bekövetkezett volna, de egyenesen nem válaszolt a kérdésre. Az mondja, hogy ő csak Németországban szerzett tudomást a deportálásról és a gázkamrákról, mert a németek ezt hivatalosan megcáfolták és ő elhitte a hivatalos cáfolatot.

Általános érdeklődés közben a munkaszolgálatosokra tereli a szót Horváth Zoltán politikai ügyész. Imrédy nem akar erről tudni semmit és nem akarja elismerni, hogy közvetlen neki köszönhető, hogy civilembereket az első tűzvonalba küldtek fegyvertelenül.
Óriási izgalmak között folytatta a kérdéseket Horváth Zoltán politikai ügyész.
- Tiltakozott ön valahol a munkaszolgálatosok bánásmódja ellen?
- Nem tudtam mi történt…. – válaszolta Imrédy.
E kijelentésre felhördül a nagyterem közönsége, közbekiáltások hallatszanak:
- Gyilkos gazember, bitang, gyáva!
Az elnök nagy nehezen rendet teremt és tovább zuhognak a kérdések a halálsápadt, minden ízében reszkető Imrédy felé.
- Tudott arról, hogy Kamenecpodolban 6000 munkaszolgálatost vittek ki és a megérkezésük pillanatában legépfegyverezték őket?
- Nem tudtam róla! – válaszolta Imrédy síri hangon.
A hallgatóság egyre jobban izgalomba jön, mert Imrédy a legsúlyosabb és legfontosabb kérdésekre olyan naiv válaszokat ad, hogy ezzel fokozza a közönség izgalmát.
- Minden ember tudott azokról a gyalázatosságokról, amelyet ön és önök elkövettek és szemet hunytak az embertelenségeknek, csak ön nem! – szegezte le Horváth Zoltán.
- A magyar határokon túl történt események nem tartoztak a kormány hatalma alá – mentegetőzik Imrédy, mire újabb felhördülés követi szavait.
- Tudott ön arról, hogy 1944 március után milyen intézkedések történtek magyar állampolgárokkal, mégis belépett a Sztójay-kormányba? Ön, ki kereszténynek mondja magát.
Imrédy falfehéren áll az elnöki emelvénnyel szemben. Hallgat, nem tud válaszolni.
- Nem merült fel önben aggály, hogy ilyen kormányban nem vállalhat szerepet?
- A Sztójay-kormányban való részvételem elhatározásánál nem játszott szerepet a zsidókérdés – válaszolta Imrédy. Én a mérséklések miatt léptem be a pártba.
Újabb és újabb felzúdulás fogadja Imrédy Béla minden szavát. A terem szinte harsog.

A tárgyalás tart.