Dtum
Login with Facebookk
1939 | Június

Asszimiláció és irodalom

Schöpflin Aladárnak fenti címmel a Nyugatban közölt tanulmánya nem kíván nemrég megjelent könyvemmel (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban) vitába szállni, hanem csak saját elgondolásait az asszimiláció folyamatáról elmondani, mégis oly vádakat halmoz fel, melyeket nem hagyhatok válasz nélkül.

 

Szívesen elismerem, hogy Schöpflin, előkelő hangon, az élmény melegétől izzó, mégis nyugodt írása messze kimagaslik azon támadó "bírálatok" közül, melyek könyvemről eddig megjelentek s amelyekről Illés Endre ugyancsak a Nyugat hasábjain oly hálára kötelező nyíltsággal mondta meg a véleményét, ámde éppen ezért megtévesztőleg hathat. Hiszen Schöpflin nem mond kevesebbet a könyvemről, minthogy az a mai politikai atmoszférából indul ki, szempontjai egyoldalúak, a szerző maga elfogult, mert nem helyezi bele magát a korba, melyről ír; idézetei inkább elszólások, melyekkel nem jellemezni, hanem megbélyegezni kíván.

 

- Mindezeket a vádakat Schöpflin szépen beburkolja a maga elgondolásainak csillogó leplébe s oly meggyőző szavakat talál, hogy az olvasó bizonnyal azzal az érzéssel teszi le a füzetet: a nagytekintélyű Schöpflinnek mindenben igaza van és Farkas nyilvánvalóan nagyon hitvány munkát írt. A többi mérget és gúnyt, vádat és rágalmat fröcskölő bírálat önmagát ítélte el: Schöpfliné sokkal veszélyesebb és - sokkal igaztalanabb.

Mindenekelőtt szeretném megállapítani, hogy Schöpflinnek mindabban, amit az asszimilációról írt, tökéletesen igaza van. Engem is meggyőzött, - annál is inkább, mert elgondolásaiban örömmel ismertem a saját felfogásomra és gondolatmenetemre. Ha ugyanis Schöpflin azzal "vádolja" önmagát, hogy az asszimiláltak irodalmi térfoglalására ő hívta fel elsőnek a figyelmet, akkor megnyugtathatom: mióta öntudatos irodalmi életünk van, azóta az asszimiláció állandó, soha nem szűnő problémánk.

 

Már Kazinczyt is izgatta, Petőfi korában egész irodalma támad (minderről részletesen írtam 1930-ban és 1931-ben megjelent munkáimban, a Magyar Romantikában és a Fiatal Magyarország Korában, továbbá 1934-ben megjelent irodalomtörténetemben.)

 

Vajda János foglalkozott vele lobogó nyugtalansággal, Ady Endre minduntalan visszatért rá, végül - szigorúan tudományos formában - Horváth János világította meg behatóan Aranytól Adyig című kiváló tanulmányában 1922-ben. Egy könyv tehát, mely az asszimiláció problémájával foglalkozik, nem a mai atmoszférából, hanem szükségszerűen a magyar szellemi élet kétszázados atmoszférájából születik meg, ha komolyságra igényt tart. Hogy az enyémnek a mai politikai jelszavakhoz, mint indító okokhoz, vagy akárcsak érzelmi velejárókhoz semmi köze nincs, azt senki sem tudja jobban, mint Schöpflin Aladár.

 

Megtisztelő módon ismertette annak idején a Nyugatban irodalomtörténetemet, melynek 330. lapján ezt a munkámat mint félig készet már bejelentettem. Akkor még a zsidótörvény nemcsak nálunk, hanem még Németországban is ismeretlen fogalom volt. Amikor tanulmányom kiadására elhatároztam magamat, ezelőtt közel másfél évvel, egyik első utam Schöpflinhez vezetett, akinek elmondtam munkám egész tervezetét és nagy hálával vettem útbaigazító tanácsait.

 

Ő volt egyike az elsőknek, aki a nyomdakész kéziratot elolvasta és kiadásra ajánlotta. Ennek most éppen egy esztendeje, amikor a magyar sajtóban vagy parlamentben még csak fel sem tűnt az asszimiláció fogalma. Nem tartanám ildomosnak itt közölni Schöpflinnek annak idején élő szóval kifejezett véleményét munkámról, egy azonban bizonyos: nem az én könyvem született meg a mai atmoszférából, hanem az ő bírálata.

Schöpflin második, nem kevésbé súlyos vádja az egyoldalúság és az elfogultság, melyet három fokozatban mutat be. Szerinte én a kiegyezési kor csökkent intenzitását teljesen az asszimiláció rovására írom, noha az más, jelentősebb okok következménye volt. Fel is sorol néhány ilyen okot, melyeknek részletes kifejtését minden olvasó megtalálhatja - az én könyvemben. Hasonlóan kifogásolja, hogy én a századvég irodalmi életében nem veszem tekintetbe a külföldi befolyást. Sajnos, nincs módomban könyvemnek egész fejezeteit, melyek a külföldi hatásról szólnak, itt idézni.

 

Végül szememre hányja, hogy én az írók elszólásaival jellemzem a kort, így pl. az asszimiláció-ellenességet "malcontens emberek (Asbóth, Tolnai) zsörtölődéseivel". Hálás volnék Schöpflinnek, ha könyvemben egyetlenegy Asbóth- vagy Tolnai-idézetet tudna felmutatni, mellyel a kor asszimiláció-ellenességét igyekeztem bizonyítani.

 

Ilyent u. i. én a két író egész életművének áttanulmányozása után sem találtam (igaz, hogy nem is kerestem). Tolnaival kapcsolatban még egyszer rámpirít, mondván: "Ha pl. valakinek van fogalma Tolnai Lajos indulatosságáról, az egész világgal gyűlölködő összeférhetetlenségéről és teljesen elszigetelt helyzetéről, az nem idézheti őt, mint bármely korjelenség hiteles tanúját."

 

Ezt a "gondolatmenetet" Schöpflin szintén akár az én könyvemből idézhette volna. A 73. lapon írom: "(Tolnai Lajos sorsa) egyéni sors, mely nem a kort jellemzi, mint azt gyakran feltüntetni szeretik, hanem csak magát az írót". Bizony, furcsa módszer ez, melynek alkalmazásában Schöpflin különféle skálákat játszik meg. Így pl. Heltait szerinte mindössze egy bökverse alapján jellemzem, mely pedig nem más, mint bosszankodó kiszólás. "Egy szava sincs több Heltairól - folytatja a vádat - finom művű regényeiről, színdarabjairól... Micsoda képet kap így a tájékozatlan olvasó Heltairól."

 

Eltekintve attól, hogy e "bökverset" Heltai felvette összegyűjtött műveibe, tehát nem tartotta holmi elszólásnak, eltekintve attól, hogy Heltairól, a novellaíróról igenis külön írtam könyvem 216. lapján (kiemelve a János vitéz szép magyar dalait is), tehát merész dolog azt mondani, hogy "egy szava sincs több", - mindettől eltekintve: nekem szántszándékkal és tudatosan más volt a célom, mint az egyes írókat jellemezni, hanem - amint ezt ismételten ki is fejtem, - csak a kor. Éppen ezért kellemes meglepetéssel olvastam pl. Illés Endre bírálatában, hogy sikerült "öt-tíz kitűnő portrét" festenem. Igaz, hogy Illés nem kevesebbet, mint százat követel rajtam, de nekem még ez a kevés sem volt szándékomban.

Bizony furcsa módszer ez s nem tagadom, fáj, hogy Schöpflin Aladár, akinek a maga nagyérdemű és általam őszinte tisztelettel becsült pályáján annyi méltatlan és galád támadást kellett kiállania, hozzányúlt. Ismétlem: nem a bírálat fáj, hanem a bíráló és a módszer. Így nem is vitatkozom azon ellentmondó kijelentéseivel, hogy ítéleteimben dogmatikus s ugyanakkor bizonytalan vagyok, hogy könyvem "magasan fölébe emelkedik a napi újságírásnak" és ugyanakkor publicisztikai jellegű.

 

Azt sem vitatom tovább, hogy vajon a Nyugat teremtette-e meg Adyt, amint ő vallja, vagy Ady tette-e korszakalkotóvá a Nyugatot, ahogyan én hiszem. Csak egy kérdéshez kívánom még röviden hozzászólni: Schöpflin szerint tanulmányomból "még az sem derül ki elég világosan", hogy mi a nézetem az asszimilációról. Az a benyomása, hogy szükséges rossznak tartom.

Schöpflin igen szépen és megvilágítóan fejtegeti, hogy az asszimiláció a létfenntartás gesztusa volt, ösztönszerű védekezés egy nagy nemzeti veszedelem ellen. Mondanom se kell, hogy teljesen igazat adok neki. Valóban borzalmas lett volna, ha az az idegen kultúrájú intelligencia, mely a magyar aléltság szomorú korszakában a kimagasló nemzeti posztokat tömegesen elfoglalta, megőrizte volna idegen nyelvét és művelődését. Nagy szerencséje nemzetünknek, hogy először nyelvileg, majd - leszármazottjaiban - lelkileg is teljesen magyarrá vált.

 

Schöpflin között és köztem csak a hangsúlyban van a különbség. Én is nyereségnek tartom az asszimilációt de még inkább nemzeti szerencsétlenségnek a történeti magyarság szétszóródását és elnyomorodását. Schöpflin jobban örül az asszimilációnak, mint amennyire sajnálja (noha persze szívből sajnálja), hogy pl. a magyar parasztság, népünk túlnyomó tömege, mindmáig nemcsak szerephez, hanem még életlehetőséghez sem jutott. Én fordítva érzek.

 

Állásfoglalásomat talán egy történeti példával illusztrálhatom legjobban. Történeti köztudatunk úgy tartja, hogy a török hódoltság korában az erdélyi fejedelemség volt a magyar művelődés és a magyar szabadság egyetlen mentsvára. Minden magyar büszke erre az erdélyi múltra, de mégis: bizonyára senkinek nem jut eszébe, hogy a török hódoltságot, az ország szétszakítását ideális állapotnak tartsa. Még a legnagyobb erdélyi fejedelem Bethlen Gábor is a magyar királyság régi egységének helyreállítását tartotta a legfőbb magyar történeti célnak.

 

Arról a történeti erőforrásról amit számunkra az egykori Erdély jelentett és jelent, bizonyára éppen úgy nem kívánna senki sem lemondani, aminthogy vétkes öngyilkosság volna annyi érdemes asszimiláltat kitudni a magyar szellemi életből. Nem egy kultúrátlan magyar parasztállam után sóhajtozom, amint egy leginkább félreértett mondatomat Schöpflin is magyarázza, hanem az Arany Jánosi-eszménynek, a nép-nemzeti egységnek pusztulásán sajnálkozom. Amint Erdély gyönyörű magyarsága nem jelentett kárpótlást Mohácsért, a legeurópaibb hírű asszimiláltak sem feledtethetik velünk a kivándorolt és elvetélt magyar milliókat.

 

Ez az én hitvallásom. Ha a magyar jövőre gondolunk, ha a magyar jövőt segítjük formálni, kötelességünk rámutatni arra, milyen veszélyeket idézett fel Mohács, hogy egy új Mohácsot elkerüljünk. Ugyanígy kötelességünk újra meg újra felidézni vétkeinket, melyek miatt a múlt század második felében a történeti magyarságot elnyomorodásra kárhoztattuk, nehogy egy új Trianon szakadjon ránk.

 

Ha könyvemben volt tendencia, akkor ez volt az. Nem az asszimiláció elleni gyűlölet szólt belőlem, (ilyent nem ismerek), hanem a magyarság iránti féltés és szeretet. És nem a könyvem jellemzi a mai atmoszférát, hanem az a szomorú tény, hogy ezt a tendenciát oly kevesen ismerték fel. Boldog lettem volna, ha Schöpflin Aladárt akit én nem tartok asszimiláltnak, hanem egyik legnemesebb magyar értékünknek, a felismerők sorában láttam volna.

 

Farkas Gyula

(Berlin)

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A Horvátországban bezárt magyar iskola A Horvátországban bezárt magyar iskola
A horvát hatóságok gazkodása folytán bezárt magyar iskola ügyét...
Hogyan védekezhetünk a drótféreg ellen?
Némely esztendőben a drótféreg sok mérget, de még több kárt okoz a...
Pannonhalma Pannonhalma
Pannonhalma a magyarországi benczésrendnek már Szt. István óta...
Romanow ezredes lányai Romanow ezredes lányai
Romanow ezredest valamikor, még nem is olyan régen, II. Miklós cárnak...
Meleg Ilonka megjavította a 200 méteres hátúszás rekordját Meleg Ilonka megjavította a 200 méteres hátúszás rekordját
Meleg Ilonka a III. ker. TVE kitűnő hátúszó rekordere, aki csak nem...
A trónörökös és a választói jog kiterjesztése A trónörökös és a választói jog kiterjesztése
A prágai „Csas” azt jelenti, hogy Ferencz Ferdinánd...
Hungária – Kispest 3:3 (1:1) Hungária – Kispest 3:3 (1:1)
Meglepetésként hat a Hungária pontvesztesége Kispest ellen a múlt...
Az UTE németországi football túrája Az UTE németországi football túrája
UTE-SC Brandenburg 3:1 (2:0) Magdeburgból egész éjjel tartó utazás...
Apróságok Apróságok
Záráskor telefonál be kétségbe esetten Rádai Imre, az Andrássí...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98