A világ leghíresebb embereinek is megvannak a maguk gyöngéi, a mint az alább elősorolt példák is bizonyítják.
Lajos Fülöp minden szabadelvűsége mellett is nagyon zokon vette, hogy az alattvalói tőle a XIX-ik Lajos czímét megtagadták és csakis a francziák királyának, nem pedig Francziaország és Navarra királyának nevezték. Guizot megírta, hogy Lajos Fülöp a Viktória királynőtől kapott térdszalag- rendjelnek nagyon megörült. Azt hitte, hogy most már senki sem fogja őt többé a „torlasz király”-nak elnevezni.

Az öltözködés gyöngéi rendesen oly embereknél észlelhetők, ki egyszerűséget fitogtatva, óraszám a tükör előtt állnak. I. Napoleont a franczia népdalok mindig „szürke kabátos káplár”-nak mondják, pedig az a szürke kabát, valamint a híres háromszögletű kalap a legfinomabb anyagból és nagy gonddal készültek. De különben is a császár nem öltözködött mindig oly egyszerűen, mint azt képzelnők. Így például az aranyzsinóros, bíborpiros ruhát nagyon szerette.

Ruhatári költségek fedezésére évenkint húsz ezer frankot szánt. Napoleon rendesen fehér posztó-térdnadrágot viselt, melyet burnóttal, fekete - kávéval, vagy téntával annyira bemocskolt, hogy naponta kétszer is más nadrágot kellett felvennie. Leger, a császár első szabója egy alkalommal Remusal gróf főudvarmesternek egy harminczezer frankos számlát mutatott be. Remusal azonban tudva azt, hogy a császár az évi budget túllépéséért iszonyú dühbe jön, a számlát egyszerűen félre tette.

Az udvari szabó egy darabig várt, de utóbb számláját minden héten, sőt mindennap is beküldte.Midőn ez sem használt, panaszát a császárnak személyesen adta elő. Napoleon még aznap kifizette a számlát, de Remusal főudvarmestert elbocsátotta és ezen állásra Motesquiou grófot nevezte ki.- Remélem - mondá a császár az új főudvarmesternek - hogy ön nem fog engemet szabóm zaklatásainak kitenni, ki egy pár fehér posztó nadrágért a nyakamra járt.

E tekintetben Nagy Frigyes porosz király nem jött zavarba, a menynyiben uralkodásának egész ideje alatt egy díszruhával beérte. Viselő ruhái ócskák, kopottak voltak, mellénye zsebjeibe burnótot tömött, mely aztán az egész öltözetén látható volt.  A Párisban letelepedett Rotschild, ki Ferencz császártól a báró czímet kapta, erre oly büszke volt, hogy minden más czímet visszautasított. Soha nem utazott egy hosszú bagaria bőrből készült pénztárcza nélkül, melyre egy kilencz-ágú korona volt vésve.

Egy alkalommal Lyonon átútazva a szállodában levest hozatott. Fizetésre kerülvén a sor, a pinczér, ki a koronás tárczát meglátta, czélszerűnek látta Rotschildot herczegnek szólítani. Rotschild öt soust adott borravalónak, habár- tevé hozzá- nem vagyok herczeg. Viszsza felé utazva, ugyanaz a pinczér grófnak czímezte, mire Rothschild öt frank borravalót adott neki azzal a megjegyzéssel, hogy ő nem gróf. Erre a pinczér az ebéd utáni fekete-kávét felszolgálván, bárónak czímezte. Igenis - mondá Rotschild a pinczérnek, - báró vagyok - s egy Lajos aranyat adott neki. 

            
Rossininak az volt a gyöngéje, hogy kedvencz ételét, a maccaronit maga főzte meg, még pedig nagyon ízletesen, de a főzés módját senkivel sem közölte.

Sue Jenő kitünő orvosnak tartotta magát. Egy alkalommal Romieu barátjával a Café de Parisban ebédelve, hazafelé mindketten a boulevardon jártak, midőn Romieu a nedves kövezeten elcsúszva, elesett és lábát megsértette. Sue kocsit hozatott és saját lakására hajtva, ott Romieu lábát bekötözte. Ezután a beteget ágyba fektette s egész éjjel mellette virrasztott. Midőn aztán a sebet reggel meg akarta nézni, kitűnt, hogy Romieu ép lábát kötözte be.

II. Fülöp spanyol király a pástétomot túlságig kedvelte, míg VIII. Henrik angol király az esztendő minden napján pisztrángot evett. Schiller rendesen a rajnai bor hatása alatt írt.