Sok igazság van ebben a régi mondásban. Öltöztessük fel az utczasarkon kolduló ősz szakállú öregembert finom ruhába, hozzuk rendbe haját, szakállát - és senki sem fog benne kételkedni, a ki így látja - hogy előkelő úri emberrel van dolga.

Tegnap még fillért dobott lyukas kalapjába, ma meg ő emeli meg előtte gondosan vasalt kürtő-kalapját. Viszont meg akárki is, kinek megjelenését megszoktuk előkelőnek, méltóságosnak tekinteni, rongyokba öltözötten szánalmat ébreszt.

Mátyás királyt nem ismerték föl sehol, amikor szegény diáknak vagy parasztlegénynek öltözve járt. " Ruha teszi az embert" - a közmondás igazolására szolgálnak most közlött képeink is, melyek híres egyéniségeknek nagy művészektől származó képmásait mutatják, először eredeti alakjukban, aztán mai divat szerinti öltözetekben.  

A nagy Napoleon legismertebb arczképeinek egyike a híres malmaisoni arczkép, melynek festésekor a császár maga választotta a hozzá való jelmezt és állást s a mely nagy, jellemző erővel állítja elénk a nagy hadvezért.

Napoleon, kinek egyik jellemző sajátsága volt bizonyos színészies találékonyság, melylyel minden helyzetben el tudta találni a legmegfelelőbb magaviseletet és szót, e képen mint erős akaratú, mélyen gondolkozó hadvezér, férfias szépségü alak áll előttünk.

S valóban, tisztelői a maga korában úgy beszélnek róla, mint ritka szépségű, imponáló megjelenésű férfiról. Ellenségei ellenben, bár elismerték, hogy ifjú korában csakugyan szép férfi volt, azt mondták, hogy későbbi éveiben inkább hasonlított valami levantei kalmárhoz, mintegy diadalmas imperátorhoz.

Öltöztessük most már malmaisoni képét egy mai kerskedő köznapi ruhájába, megtartva arczvonásait, sőt meg testállását is: akkor lehámlik róla mindaz a külsőség, mely a világhódító császár bámulóinak szemét elkápráztatta s előttünk áll az egyszerű köznapi ember, a kiben semmi sincs a méltóságból, az imponáló fenségből. Amott az illúzió vonta be fénykörrel, itt meg a mindennapiság szállítja le a föld porába.   

                               
Ha a kerékpár a XVII. század első felében ismeretes lett volna, I.Károly angol király alighanem szenvedélyes hive lett volna, mert a puritánok forradalmában vérpadra került király nagy barátja volt minden ujdonságnak.

Talán akkor Van Dyck is nem lóháton ábrázolta volna híres képén, mely a nagymester egyik legjelesebb műve, hanem, mint másik képünk, kerékpáron s vajjon megtalálja-e a figyelmes szemlélő a pompás ménen ülő király daliás szépségét, tiszteletet követelő és mégis kedves megjelenését abban a modern kerékpárosban, a kinek arcza ugyanaz, a mozdulata is teljesen hasonló, csak épen a ruhája más és nem tüzes paripa léptet alatta, hanem két, kaucsuk csővel bevont kerék viszi előre.

A miloi Vénuszt bámulja az egész világ: benne látja a nemes eszményi női szépség legtökéletesebb művészi ábrázolását. De mit szólna hozzá a bámulók serege, ha az annyira megcsodált szépség egyszerre megelevenednék, csonka karjai ujra kinőnének s ugy modern nagyvilági hölgy báli díszében jelenne megelőttünk?

Bizonyára megbotránkozva szemlélnénk a fűzőt nem ismerő derekának bőségét, nehékesnek esetlennek találnák mai divatú ruhában azt az alakot, mely görög jelmezében annyira elragadta őket.

Semmivel sem igazolhatná jobban a mai hölgy a fűző viselésének szükséges voltát, mint a miloi Vénusznak ilyetén módon való felöltöztetésével. A ki az e tárgyról készült két képen megnézi, igazat kell, hogy adjon e felfogásnak. Ugyanaz a nőalak kétféle köntösben, és mégis mekkora köztük a különbség!

Szóval e képek is meglepőleg bizonyítják, hogy sok tekintetben csakugyan igazsága van a közmondásnak: " A ruha teszi az embert".