Megérett a gazda ember sok, nehéz fáradozásának gyümölcse: sárgult kalászok ingadoznak immár a tágas, szellőjárta mezőkön, sőt sok helyen, az ország déli és közép részein a kasza is megpendült már a kévékben, keresztekben áll a termés, hogy a cséplőgépet, vagy nyomtató lovakat várja.

Hej, bizony nemcsak sok fáradságába, hanem nehéz gondjaiba is került a gazdának, míg eddig jutott a dolog. Megkezdődött már az őszön: vajjon hogy kél az elvetett mag, szárazság, féreg, egyéb ártalom nem öli, nem pusztitja-e ki? Folytatódott a tél beálltával: vajjon nem fagy-e ki a vetés vagy nem pállik-e ki?

A kedves, bájos tavasz se csökkentette az aggodalmakat: ugyan lesz-e idejében eső, vagy a sok nedvesség nem sárgitja-e ki, az árviz nem boritja-e el? Azután jött a nyár. Hányszor tekintett a gazda aggódó szemekkel a magasban kóválygó fellegek felé: vajjon áldást hozó eső helyett nem romboló jeget rejtenek-e, a mely talán pár percz alatt tönkre teheti mindazt, a mit az ősz, tél, tavasz eddig megkimélt?

És bizony, sokan nem hiában aggódtak, mert számos vidéken csakugyan bekövetkezett egyik vagy másik veszedelem, de különösen sokat rombolt, pusztitott a jégverés. Általában azonban a jelen pillanatban azt mondhatjuk, hogy az idei aratás, kivévén a jég vagy egyéb által sujtott vidékeket, középszerünek, sőt itt-ott kitünőnek is mutatkozik. Hogy különben miként állanak most a termések országszerte s mivel biztatnak bennünket, arra nézve megbizható képet nyujtanak a földmivelési minisztériumhoz minden vidékről beküldött hivatalos jelentések, melyek nyomán ezuttal mi is közöljük a következőket: