A századfordulón az időjóslás is igyekezett felzárkózni a „komoly” szaktudományok sorába. Bár – mint már láttuk – nem idegenkedett a népi és a népies módszerek használatától sem, egyre több műszert és tudományos számítást használtak (vagyis a levelibéka és az „időjósló távíróoszopok" és társaik mellé felsorakoztatták a csapadék- és szélmérőket, a „Thermo-higroskópot” és társaikat is).

A gyorsan fejlődő tudomány két szempontból is „korszerűbbnek” bizonyult nagyobb múltú társainál. Először is szinte a kezdetektől fogva kialakult „népszerű” formája is, vagyis azonnal megjelentek a műszereknek a háztartásokban is jól alkalmazható változatai. Helyes használatukról számos cikk és tájékoztató füzet is megjelent.

A másik jelentős eltérés a „klasszikus” tudományokhoz képest, hogy a meteorológiai tevékenységet szinte azonnal felkínálták a hölgyek számára is. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy például Ó-Gyallára női meteorológusokat kerestek volna; de azt mindenképpen, hogy a hétköznapi megfigyelésekre és egyszerűbb előrejelzések elkészítésére a nőket is alkalmasnak találták.

A napilapok és tájékoztató füzetek több írásban is arra biztatták a háziasszonyokat, hogy napi munkájuk mellett vállalják fel lakóhelyük időjárásának szakszerű megfigyelését is. „Az időjós műszerek kezelésével a hölgyek sokoldalú, érdekes, minden irányban sikeres és hasznos, sőt közhasznos tevéknyeséget fejthetnek ki, amelyhez elégségesek azon ismeretek is, amelyeket a mai nőnevelés nyújt” – írta az egyik magazin 1901-ben. Az egyik tájékoztató füzet egyenesen odáig merészkedett, hogy „csodaszerként” ajánlotta az új tevékenységet, ami „olyan pályatér, a melyen a tettvágy teljesen kibontja szárnyait, a mely a nők összes igényét kielégíteni képes.”