Különleges látványosság a sarkvidékek környékén – s nagyon ritkán, télen, nálunk is – az éjszakai égbolt pazar zöldes felfénylése.

A Napból érkező részecskesugárzás a Föld mágneses erővonalai mentén haladva, elsősorban a sarkvidékeken, már néhány száz kilométeres magasságban gerjeszti a gázmolekulákat (főként a nitrogént), s ezek a rájuk jellemző hullámhosszokon fényt bocsátanak ki.

A sarki fény (latinul aurora polaris) az északi és a déli féltekén egyaránt előfordul. Északon északi fény, korábbi nevén erdei fény (latinul aurora borealis), délen dél-sarki fény (latinul aurora australis) a neve.

Időnként a sarki vidékektől távolabbi helyekről is érkeznek beszámolók sarkifény-jelenségekről, s azok még Egyiptomban és Indiában is előfordulnak olykor. Magyarországon az elmúlt két évszázadban összesen tizenhat esetet írtak le.

A megfigyelésekről szóló beszámolók az ókori Rómában kezdődtek s kiderül belőlük, hogy a sarki fény előfordulása erősen ingadozik. Eddig a sarki fény az 1870–1872 és az 1938–1941 közötti években volt a leggyakoribb.

Gustav Spörer és Edward Maunder német csillagász a múlt század végén összegyűjtötte a sarki fényről szóló régebbi tudósításokat, és egybevetette őket a napfoltok számának ismert ciklusaival. Egyértelmű összefüggést találtak közöttük. Ez pedig annyit jelent, hogy a sarki fény gyakorisága (a napfoltok számának változása) és a földi éghajlat ingadozásai szintén kapcsolatba hozhatók egymással.

Magyar krónikások arról számoltak be a XV. század első felében, hogy a Duna rendszeresen befagyott, és királyválasztó lovasokat is elbírt a hátán. Ez 1420 és 1500 között egybeesett a Spörer-minimumnak elnevezett csökkent naptevékenységgel. Hasonló hideg telekről szólnak a krónikák az 1290 és 1340 közötti Wolf-féle napfoltminimum idejéből.

Az 1645 és 1715 közötti évtizedekben a Temze is minden télen befagyott és „fagyos vásároknak” adott helyet. Azokban az évtizedekben a csillagászati megfigyelések szerint alig fordult elő napfolt, és a napfizikai paraméterek értéke is meglepően alacsony volt. A csillagászok ezt a periódust a Nap történetének Maunder-minimumaként emlegetik.

Az 1812. évet mind a francia, mind az orosz történelemkönyvek hosszú oldalakon keresztül tárgyalják. Napóleon Moszkva ellen vonuló seregének Kutuzov katonáin kívül a szokatlanul kemény téllel is meg kellett küzdenie. Azokat az éveket azóta is napóleoni minimumként idézik az éghajlatkutatók, és azok szintén egybeesnek egy napfizikai minimummal.

A naptevékenység periódusait a múltra vetítve merőben új megvilágításba kerülnek ismert történelmi események. Ebből a szemszögből vizsgálva úgy látszik, megmagyarázható, hogy az első telepesek miért találták Izland szigetét jegesnek, és miért nevezték el Jégföldnek.

Vörös Erik az újonnan fölfedezett nagy nyugati szigetet, amikor meglepő módon dús növényzetet talált a partvidéken Grönlandnak, Zöldföldnek nevezte el. Több kutató a közép-amerikai maja kultúrának és a Római Birodalomnak a hanyatlását a hirtelen zorddá váló éghajlattal hozza összefüggésbe. A napfizikai periódusok alapján a hanyatlás idején valóban hidegebb évtizedek következtek be.

A századunk első felében kezdődő fokozott naptevékenység és ezzel együtt a globális átlaghőmérséklet lassú emelkedése bizonyos becslések szerint 2010 és 2020 között ér véget, s akkor majd ismét hűvös nyarak és zord telek köszöntenek ránk.