Három nő és egy tizennyolc éves fiu, Petrovics Gyorgye maradt meg Draga királyné családjából, mely már-már a szerb trón örökösének tekintette magát. Egy hétig voltak házi fogságban, senkit sem bocsátottak hozzájok. Gyászruhát kaptak, de azt nem engedték meg, hogy elmehessenek a királyné és két fitestvérök sirjához. Élelmezésökről a kormány gondoskodott. Pénzök nem volt. A gyilkosságok után házkutatást tartottak nálok, aztán őrizet alá helyezték. Óriási volt megkönnyebbülésük, mikor a vonat Zimonyba ért, itt már legalább az életüket biztonságban érezték.
A mint a gyászruhás hölgyek Budapesten a vasúti kocsiból kiszállottak, az érdeklődés azonnal feléjük fordult. Sápadt, roszúl öltözött, egyszerü külsejü hölgyek s meglátszik rajtuk, hogy nagy szenvedés és izgalom viharzott el fölöttük. Nem mertek senkinek a szemébe nézni, azonnal átszállottak a szemben álló bécsi vonatra s magukra zárták a vasúti kocsi ajtaját. A kelenföldi állomásnál egy hirlaptudósitó a kalauz által virágokat küldött be a nőknek. A fiatal Petrovics Gyorgye jött ki a kupéból megköszönni a figyelmet.
A nők később elfogadták a hírlaptudósitó látogatását a kupéban, a ki igy ír erről:
Petrovicsné, Draga nénje 48-50 évesnek látszó uriasszony. A férje, Petrovics Pera a belgrádi szerb hitelbanknak főtisztviselője. „Soha se felejtjük életünknek ezt a nyolcz napját” mondá. „Csakhogy elhagyhattuk Belgrádot”, szólt közbe mélyet sóhajtva Lunyevicza Anna, az idősebbik leány.
A borzasztó éj eseményeiről a fiatal Petrovics Gyorgye kezdett beszélni.
„Szerdán este a konakban vacsoráztunk a felségekkel. Tizenegy óra felé mentünk haza. Egyszerre tértünk nyugalomra. Az édes anyám, Gyena, Anna, a szegény Nikola, Nikodém és én. Két óra felé puskaropogásra ébredtünk. A lövöldözés a konak felől hangzott. Iszonyuan megijedtünk. Nikola és Nikodém nyomban felöltözködtek. Felkötötték kardjukat, megtöltötték a pisztolyukat s elsiettek. Én is velük akartam menni. De az édes anyám, meg a nővérei nem engedtek. Nem mertek magukra maradni. Nikolát és Nikodémet nem láttuk többé. A puskaropogás nem hallgatott el sokáig. Szakadatlanul szólt egy órahosszat. Rémesen teltek a perczek.
Fél négy óra felé a király-gyilkos ezred egy tisztje rontott be a lakásunkba. A kezében Nikola kulcsait csörgette. Rögtön tudtuk, mi történt. még s megkérdeztük, hol van a király. Röhögve felelte: „Meghalt. Draga se él már. Nikola és Nikodém is meghaltak.” Aztán rátámadt az édes anyámra, a ki kétségbeesve sirt. „Hol van Nikola pénze? Mutassa meg a szekrényét!” bevezettem Nikola szobájába. A hadnagy mindent felforgatott. Kinyitotta az iróasztal fiókját. Hatezer frank volt benne aranyban. Majd rászólt Gyena nénémre. „Magának is van pénze. Adja ide!” Ötszáz frankja volt a nénmnek. Odaadta. De nem érte be vele. Leszedte az ékszereket rólunk. Könyörgésünkre visszaadott kétezer frankot. Ebből utazunk, ez a vagyonunk.
A hadnagy még nem távozott, a mikor egy csapat gyalogos katona jött a házunk elé. Dinamittal légbe akarták röpiteni a házat. De a tiszt kikiáltott hozzájuk: Nikola és Nikodém meghaltak. Mehettek haza.”
Míg ez a beszélgetés folyt, az étkező kocsiban a szerb küldöttség pohárcsengés közt éltette az uj királyt.