A KIÁLLÍTÁS, mely február 22-én nyilt meg a Műcsarnokban, nemes törekvésű, immár megszakadt művészi életnek hagyatékát mutatja be, s bizonyosságot tesz arról, hogy a magyar képirásnak mily nagy vesztesége Jantyik Mátyás korai halála. A "Vasárnapi Ujság" nagyrabecsült dolgozótársát, sok képének rajzolóját vesztette el benne. Családja bánatos érzéssel tárja a közönség elé – in memoriam – egykori büszkeségének művészi hagyatékát, rajzait, festményeit.

Jantyik Mátyás harminczkilencz éves korában halt meg mult évi október 16-ikán Békésen, a mikor a sikerekhez vezető út meredekjeit már meghaladta. Nem fáradt ki, sőt erejét megedzette. Egészsége, szerény életmódja, fiatalsága hosszú élettel biztatta. Tanult és készűlt. Tanult több évig Párisban, tanítványa volt Munkácsynak, egyike azoknak, a kik legjobban megértették a mestert. Utazott sokfelé. Jobban izgatta a tanulás, mint az alkotás. Kissé töprenkedő és habozó lélek volt. Keveset is állított ki festményei közűl.

Hagyatéka tanusítja, hogy lelke mennyit izzott a készülődésben. Fejlődése lassú, termékenysége nem nagy, ám terebélyesedett, mint azok a fák, melyek későn gyümölcsöznek. Hagyatékának kiállítása nagyon vegyes, magában foglal minden festészeti ágat, illusztrácziót, népéleti és tájképet, arczképet, történelmi genret, freskót, és ezekben is a hangulat és benyomás sokféle fokozatait, a mezei és falusi élettől a modern városig, a békési paraszttól a párbajozó gavallérig és a virágképektől a történelmi falfestményekig. A művészi lélek alakulásának, viaskodásának belsejébe nyit bizalmas bepillantást hagyatéka. Érző és méltányló lélek sokat megért belőle.

A föld népének nagy szeretete hatotta át Jantyik Mátyást. Nem hiába, hogy az ország egyik legáldottabb vidékén nőtt fel s oda tért vissza tovább dolgozni is. Jantyik a mezei magyar nép festője különösen. Történeti festményei közül a legkiválóbbak, az új országház főrendiháza termének falán levők is, a nemzeti érzésben gyökereznek. Az "Aranybullá"-ban a nemzet, mely jogokat követel a királytól, s kardján tartja kezét; a "Pozsonyi országgyűlés"-ben Mária Terézia, ki a nemzet oltalmát és kardját kéri – ezek feladott tárgyak voltak ugyan, de megoldásukban ott van a félreismerhetetlen nemzeti jelleg.

A Műcsarnok kiállításain csak nehány képpel vett részt. Nehezen határozta el magát, hogy valamit befejezzen, és sok kétséggel és előkészülettel kezdett új munkához. Első történeti festménye volt "Mária Terézia szabad királyi városnak nyilvánitja Szabadkát". Ezt Szabadka városa megrendelésére 1896-ban készítette. Az országházba festett két nagy fali képe ébresztette föl iránta leginkább a várakozást. A fővárosi festővilággal csak ritkán érintkező művész megjelenése a pályázaton meglepetés volt. A siker, a pályadij megitélése s a kivitelre való megbizás most már sarkalta Jantyikot.

E művei, elkészültük után, megkapták a Lotz-dijat. Több történeti vázlatot készített és kompozicziót nagyobb festeni valókhoz. A Keleten tett utazása éles szemét a természet pompázó szineire irányította. A kis képek, melyeket Konstaninápoly környékén festett, a keleti égalj fényét és kék árnyalatát adják vissza. Falusi és mezei vázlatai is könnyű, jellemző előadásban egyre értékesebbek lesznek. Milyen biztosan fest, milyen erőt képes adni egy pár szinnel: meglepő példa rá a kiállítás 116-ik száma alatt levő pipázó suhancz. A kiállításon levő száz meg száz rajzon, kis és nagy vászon, a faliképek kartonjain az életet, természetet megértő szív és elme látszik.

A múlt esztendőben a Gellért-hegyen épülő művészházban ő is bérelt műtermet, hogy régen tervezett nagyobb munkáihoz fogjon. Hirtelen bekövetkezett betegsége miatt azonban már be sem költözhetett műtermébe. Élete végén még egy nagyobb festményt, egy oltárképet végzett be, Krisztust a keresztfán. Ez is hagyatéka közt van. Illusztráló kedvének eredménye egy nagyobb olajfestmény, a "Vaskapu ünnepélyes megnyitása", melyen egy dunai gőzhajó fedélzetét népesítette be izléssel és finomsággal, megörökítve rajta a jelen való nevezetességeket. Elöl a három király: Ferencz József, Károly román és Sándor szerb király.

A kiállítás több száz darabja igazi művészi lélek fejlődésének hagyatéka, bár néhol talán a magasra vivő út göröngyeire is akadunk. Hanem ezek is épületkövek a czélhoz, amelyhez Jantyik már oly közel jutott, de melyet – fájdalom – nem érhetett el.