A ki megunja a főváros utczáin végig robogó kocsik zaját hallgatni, az ujságáruló gyerekek kiabálásába belefárad s eltelik a fényes kirakatok szemlélgetésével is, nagyon hamar átvarázsolhatja magát olyan világba, a hol mindeme nagyvárosi dolgok hiányzanak, a hol még szinte ősi állapotokat talál, akárcsak száz mérföldnyire ragadná magával valami táltos, vagy bűbájos a főváros tornyos, kupolás palotái közül.

Nem is kell ehez sem táltos, sem bűbájos, de még csak villamos kocsi se.
Valami nagy kirándulásra se kell felkészülni. Egyszerűen csak kimegy az ember az összekötő vasuti hídhoz, aztán sétál szépen lefelé, déli irányban a Duna-parton. Nem soká megy, már eléri az úgynevezett soroksári holt Duna-ágat. És ekkor már egész más világba jutott.

Háta mögött a hosszú, keskeny vashidon átrobogó vonatok zakatolása időnkint figyelmezteti még a czivilizált, gőzzel, villanynyal, gépekkel dolgozó, lázas munkában fáradó világra, de csakhamar ezt is elfelejti, hiszen ott látja maga előtt azt a másik világot, a mely még szinte érintetlenűl megmaradt a maga régi valóságában.

A parton pátriarkhális vízi malmok kelepelnek csendes zakatolással.
Az itt-ott még uszkáló jégtáblák közt vadkacsák, sirályok csaponganak egész otthonosan s hogy a kép teljes legyen, nem hiányzik a halász sem, a ki nem holmi czifra, újmódi szerszámmal halászgat, hanem olyan régi készséggel, a milyennel már szépapja is fogdosta a harcsát, potykát, keszeget. A különbség csak az, hogy még akkor ritkán húzták ki a hálót zsákmány nélkül, most meg ritkán akad bele egy-egy sovány keszeg.

A molnárnak sincs már annyi dolga, mint hajdanában, mert, sajnos, mindenféle óriási gőz *lisztgyár*-ak emésztik már el a gabona javát.

Sőt a vadkacsák, sirályok száma is megfogyott a régihez képest; rajtuk is megérzik a hátultöltő puska hatása.

De azért csak uszkálnak, csaponganak, a molnár őrölget, a halász halászgat szépen, csendesen mindaddig, míg egyszer csak majd azok a távolról füstölgő nagy gyárkémények idáig elhatolnak s elseprik az egyszerű ősi élet utolsó nyomát is.