Erzerumba érve hol egykori főnököm, Daim Husszein pasa, a katonai kormányzó, látott magánál vendégszeretettel, részem volt újra némi pihenésben. Ez az áldott lelkű ember, a vallásos titokszerűség lelkes hitvallója, erősen meg volt győződve bokharai utazásom szent czéljairól és hadseregével, Hidajet efendivel együtt órák hoszszáig tartó oktatást adott a különböző rendek és főképen a nakisbendiek rendjének mivoltáról, mert ezeknek volt az alapítója az a szent, kinek sirjához zarándok-útam elvezérel.

E háznál való tartózkodásom közben ismerkedtem meg egy merőben eredeti módjával annak, hogyan lehet a babonát a rendőrség szolgálatába állítani. A pasa elvesztette drága gyémántos gyűrűjét s mert azon a napon nem tette ki lábát a házból, jogos volt a föltevése, hogy megkerül, hacsak el nem orozta egyike az ő nagyszámú szolgáinak.

Minthogy minden kutatás hiábavaló volt, Hidajet efendi egy csodatevő sejkhet hivatott magához. Ez leült a ház nagy előcsarnokába, hova már előbb az egész háznépet összecsődítették. Ott volt a pasa is egész kiséretével.

Én türelmetlenűl vártam az elkvetkezendőket, mikor a sejkh, törökös módon keresztbe vetett lábain ülve, egy fekete kakast vett elő a köpenyege alól és az ölébe téve, felszólította a szolgákat, hogy vonúljon el sorra előtte mind, simitsa meg tenyerével gyöngén a kakast, a kezét pedig rejtse tüstént a zsebébe, mert – így szólt a sejkh – a kakas menten el fogja árulni a tolvajt egy kukoriításával.

A mikor a szolga mind elvonúlt már a sejkh előtt és a kakast megérintette, a sejkh mindenkit sorra felszólított, hogy mutassa meg neki a kezét. Valamennyi kéz fekete volt, egynek a kivételével, mely fehér maradt s melynek gazdájában a tolvaj kilété nyomban meg is állapították.

Mert a kakas tolla be volt hintve korommal s mivel a tolvaj , attól való félelmében, hogy elárulja magát, nem merte megsimítani, a keze fehéren maradt és bűnössége e miatt, természetes módon, kiviláglott. A tolvaj elvette büntetését, a sejkh meg a jutalmát.

A pasa házánál és egyáltalán Erzerumban való tartózkodásomnak sok kellemes oldala volt, de kényelme annál roszabbúl esett, mert az örmény fensíkon át a perzsa határig vezető út a legfárasztóbbak egyike az ázsiai utazónak.

A szegényes örmény házak – jobbára földalatti odú valamennyi, a vakondtúráshoz hasonlatos – egyetlenegy helyiségből állnak, melyben a lakó együvé van zsúfolva tiz vagy húsz bivalylyal. Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka, melyet együtt töltöttem a rosz szagú állatokkal, melyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg.

Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fönsik fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt és ujongva szivná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább mint a magános utast, nyomon nem kisérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu-hegyszorosnál kezdődik.

Ilyen lélekállapotban estem át a Dagar hegyen a kurd rablókkal akadt első kalandomon. Ez volt a tűzkeresztségem; de forróság helyett jéghideg borzadály futott végig tagjaimon, midőn örmény utitársaim könyörgésére, kiknek értékes árúmálháit már lerakták a reánk törő rablók, kénytelen voltam felcsapni a gyöngék védelmezőjének és pisztolylyal a kezemben felrohantam a magaslatra, hogy kérdőre vonjam a vakmerő utonállókat.

Szép erény a bátorság, a férfias elszánás és a halálmegvetés, - gondoltam magamban – de nem mindig születik vele az emberrel, mert meg kell azt tanulni és szokni kell hozzája. Meglehet ugyan, hogy a dagadó kebel, a bátor tekintet és az erekben vadúl keringő vér, e kétségtelen jelei a bátorságnak, természetes következése a többé vagy kevésbbé heves vérmérsékletnek, de azért mégis csak a szükség volt és lesz minden időben az a nagy mester, ki ott őrzi művészetét az ép és erős férfilélekben!

Ez volt a gondolatom a kimerültségnek abban a pillanatában, mely idegerőmnek túlságosan erős és szokatlan megfeszítésére következett.

 

A Dragar-hegyen átélt epizód után sok más támadás és meglepetés ért még későbbi utazásomon, s végezetűl annyira vittem, hogy bátran a szem közé néztem minden veszedelemnek, a nélkűl, hogy gondoltam volna a halálra; de ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az ember hősnek nem születik, hanem azzá nevelődik s hogy a fokozatos megszokás fegyvert szorít a legfélénkebb szobatudós öklébe is, láttára a fenyegető életveszedelemnek, és idővel bősz oroszlánná teheti az önvédelemben.

Ilyeténképen és nem máskép támad a személyes bátorságnak néha fennen dicsért hatalma. Voltaképen az önfentartás ösztöne az a forrás, melyből a hősiesség fakad és a testben erős ember ritka eset, ha nincs birtokában ennek a szükségszülte lelki tulajdonságnak.