Ausztriai Don Juan vezénylete alá került, részt vett a lepantói híres ütközetben és sulyos sebet is kapott, melynek következtében balkeze örökre béna maradt. A messinai kórházba vitték, hol gondos ápolás után visszanyerte egészségét, még öt évet töltött Olaszországban katonáskodva s bejárta a legnevezetesebb olasz irodalommal s új meg új benyomásokkal gazdagította költői lendületét.

Hazájába akart visszatérni, a mikor útközben algíri kalózok kezei közé jutott, a kik egyenetlen küzdelem után lefegyverezték őt és társait a rabságba hurczolták mindannyiát. Sulyos napok következtek ezután Cervantesre az algíri tömlöczben, egy durva és vad szerecsen fejedelem, Hasszán önkényének kiszolgáltatva.

Maga írta le később *A fogoly*czímű elbeszélésében rabságának öt évi történetét, a vele elkövetett kegyetlenkedéseket, meghiusult szökési kísérleteit s élete egyéb bonyodalmait, melyekbe regényesen szövi be egy pogány nő, Zoraida, nem tudni valóságos-e, vagy képzelt alakját, a ki titokban Szűz Máriához fohászkodik s később át is tér a keresztény hitre.

Fogságának viszontagságai azonban nem törték meg Cervantes kedélyét. Hogy társait vigasztalja s szórakoztassa, szokása volt verseket szavalgatni nekik. Nagyobbára még a gyermekkorban hallott s szülőfalujában a hosszas karácsonyi estéken szájról-szájra járó népies tréfás versek voltak ezek, bizonyos Lope de Rueda nevű ágról szakadt vándorkomédiástól, párbeszédekben előadva.

Köztük volt az is, a melynek változatai számos nép mesevilágában el van terjedve, s a melyben egy paraszt és felesége, ki nehány olajfavesszőt ültetett el egy domboldalon, hajba kap azon, hogy kis lánykájok, ha megnő s a piaczra megy öt-hat év múlva, mily árt kérjen az olajbogyókért, ha majd megteremnek.

Alig lehet kételkednünk abban, hogy ezek a naiv népmesék hintették el először a költő lelkében azt a magot, melyből később a komikai invencziónak az az egész világa, mely Don Quixoteban gyönyörködtet oly buja pompával sarjadzott ki. És mégis Cervantes ezen tulajdonképeni remekműve csak a sokkal későbbi évek gyümölcse. Múzsája egyelőre más tereken kereste babérjait s ebben Cervantes nem az egyedüli a világirodalom történetében.

Nehéz rabságból áldott jólelkű testvérhuga, donna Andrea által megváltatva, a ki csekély hozományát áldozta bátyja kiszabadítására, Cervantes sok viszontagság után visszatért hazájába, a 1584 óta a színműírással próbálkozott, egymás után bocsátván közre színműveit, melyeknek tárgyát mind a kereszténység és iszlám harczaiból vette, s a melyeknek színre hozatalával czélja volt II. Fülöpöt az iszlám elleni döntő harczra bírni. Majdnem mindegyiknek a vallási proselytizmus s a pogány és keresztény világnézet összeütközése a magva.

Cervantes részt vett azután még három hadjáratban a francziák és angolok ellen. De sem vitézsége, sem irodalmi érdekek nem tudták elismeréshez juttatni, sem gondoktól ment életmódhoz segíteni. Pedig most már élettársa is volt donna Catalina de Palacios személyében, a kivel Portugáliában ismerkedett meg, midőn a spanyol seregek oda Sebestyén király elhalálozása után betörtek, s a kit, bár ép oly szegény és ép oly büszke volt, mint ő, feleségül is vett.

Küzdelmes élete gondjait csak fokozta e lépés, úgy hogy miután sem színművei és pásztorjátéka, sem Boccaccio modorában írt novellái nem biztosíthatták megélhetését, kénytelen volt katonai élelmezői hivatalt vállalni Andaluziában, majd adóvégrehajtóvá lenni, mindenütt keserű csalódásokon menve keresztül, igazságtalanságokat tűrve, s megaláztatást szenvedve.

De minden eddig munkáit elhomályosította halhatatlan műve, mely örök időkre fenntartja emlékezetét s melynek hőse az *elmés és nemes manchai lovag, Don Quixote*. Erről a műről mondta volt Montesquieu, hogy Spanyolországnak csak egyetlen egy olvasásra méltó könyve van s ez a *Don Quixote*.

Cervantes ismerte azt a kártékony hatást, melyet kora ellenére a lovagkori legendák légvárai tettek. Nemzete vérbeli sajátosságát akarta ostorozni a mult hagyományai vak tiszteletérnek, a mindennapi élet szembeszökő igazságai elől való dölyfös elzárkózásnak nevetségessé tétele által, mely a maga képzelt világában élő kóbor kalandor egymást érő ferde helyzeteiben, a komikum ellenállhatatlan erejével hat ma is idegeinkre.

Keserű humorral mutatja elénk Cervantes *Don Quixote*-ja azt az elmaradt spanyol vidéki nemes typust, mely üres ábrándokat szőve, mivel nagy tettekre képtelen, lehetetlen agyrémeket kerget.

De a Don Quixoteok faja nem szorítkozik még sem egy korra, egy nemzetre. Épen azért vált örökéletűvé, mert bár minden ízében a költő hazája talajából nőtt ki, mégis jelképe lett valami egyetemes emberinek is.

A hit és az elnyomott emberiség ama szent harczának, egy eltűnt költői világ ama nemes idealizmussal telt rajongójának alakja, a kit Don Quixoteban ismerünk, valami fájdalmas igazságot éreztet velünk, mely mosolyunkon át is szánalmat parancsol a hős iránt.

Minden emberi érzelem közt a legfenségesebbnek húrjait üti meg itt bennünk Cervantes, a nagy világismerő azt, a mely önmagunk és tévelygéseink fölismerésével az emberi gyarlóságok szelíd és szeretetteljes elnézésére tanít.

A sorsüldözött nagy költő élete pályájának talán egyetlen vigasztaló mozzanata lehetett, hogy igazán maradandót alkotott e halhatatlan művében. A színműírásban túlszárnyalta Lope de Vega csodaszerű termékenysége nyolczszáz színdarabjával és négyszáz autos sacramentalesével (úrnapi játékok). De Don Quixote-ot nem érte senki sem utól.

Fájdalom, az élet nem kímélte meg Cervantest attól az utolsó keserűségtől sem, hogy remekművét egy hitvány plagizátortól eloroztatva lássa megjelenése pillanatában. Nyilatkoznia kellett, hogy jogos dicsőségét megvédje.

Valladolidi nyomorult lakásában hunyta örök álomra szemeit a lánglelkű költő, a hol semmi sem emlékeztet ma rá. Spanyolország egész a lefolyt századig nem állított maradandó emléket Cervantes szellemének.

Most végre nemzeti öntudata újraébredésének útján kegyeletes tisztelettel zarándokolt el az ő géniuszához, hogy büszkeséget merítsen nagy fia világhíréből.