Dtum
Login with Facebookk
1905 | Szeptember

Színházi levél

A Király-színház és a Magyar-Színház után immáron megnyitották kapuikat a Víg-színház és a Nemzeti Színház is. A Nemzeti Színház első két heti műsorát kizárólag magyar irók darabjaiból állította össze. Jókai „Arany ember”-e nyitotta meg a sor; ezt követte: „A dolovai nábob lánya”,A bor”, „Bánk bán”, „Himfi dalai”, „Erősek és gyengék”, „Bizáncz”, „A nagymama”, „Sötétség”, „Az ember tragédiája”, „A kegyencz”, „A csók”.


Ha végig tekintünk e soron, teljesen indokolatlannak és alaptalannak látszik a magyar drámairodalom elhanyagolásán és pangásán való untalan siránkozás. E két hétre összeállított és lejátszott műsor is bizonyítja, hogy 100 év alatt – a melynél hátrább alig nyúlik drámairodalmunk története, - kerűltek a drámairók, a kik a legkülönbözőbb válfajokban tudtak szépet, jót, maradandót teremteni.

 

Történeti tragédia, klasszikai dráma, középfajú szinmű, verses vígjáték, modern társadalmi és népies szinmű, - mindenik fajtából akad olyan jeles termék, a mely a külfölddel akár a szinpadi hatás életrevalóság, - akár irodalmi jelentőség és érték szempontjából a versenyt diadalmasan kiállja.


És e két heti műsor úgy tünik fel, mintha szinte csak ötletszerűen volna összeállítva; nem kellett hozzá nagy furfang így összeválogatni a javát.

 

Hány előkelő név, hány fényes sikert látott darab hiányzik még a sorból! Kisfaludy Károlyon kezdve a magyar drámairóknak egész falanxa áll itt, a kiknek legjelesebb műveiből három szinház műsora is kitelnék.


Mért van hát, hogy szinházaink – egyet se véve ki – mégis idegen befolyás alatt állanak? Miért uralkodik szinpadjaikon a külföldi, sokszor selejtes termék? Miért szorúl a magyar dráma, a legjobb esetben is, csak a második helyre?

 

Mikor egy-egy saison kezdetén programmot adnak, vagy saison végén beszámolnak szinház-igazgatóink; rendesen kimutatják szám szerint, hogy egyharmad, vagy épen felerészben eredeti művek foglalják el a műsort.

 

– Egyik igazgató dicsekedve, önérzetesen mutat rá, hogy X. irónk darabja egy rövid saison alatt 50-100 előadást ért meg; a másik három hónapos cziklust rendez eredeti művekből; a harmadik magyar szerzőknek kifizetett tantiémekkel bizonyítja, hogy mennyi szeretetben, támogatásban részesülnek a drámaírás magyar munkásai.


Felvetődik hát ezek után a kérdés: valóban panaszkodhatunk-e joggal drámairodalmunk elhanyagolása vagy pangása miatt? Nem, azt hiszszük, elhanyagolást – szó szerint való értelemben – nem vethetünk ma igazgatóink szemére; pangásról alig lehet szó.


Másutt van a veszedelmes baj; más részről terheli mulasztás, de a gyengeség vádja illeti meg őket.
Igazgatóink – daczára a feljegyezhető sikereknek – nem gyakorolnak elegendő szigorú itéleteket, drámairóink és a szinrebocsátott művek megválogatásában.

 

Az az elv vezérli őket ma is, hogy az eredeti termékeket szinpadra kell bocsátani még akkor is, ha nem ütik meg teljesen a mértéket; ha szembeötlően gyengébbek, fogyatékosabbak is a külföldi termékeknél, még ha katasztrófa fenyegeti is őket. Számítanak eleve a közönség és a sajtó jóindulatú elnézésére.


Így kerülnek aztán szinre a Nemzeti Szinház szinpadán is olyan zsenge alkotások, a melyekben a legmesszebb menő jóindulat sem képes az életet föntartani. Így rendül meg a közönségben a bizalom, így veszít hiteléből a magyar dráma, így fogyatkozik meg tehetségesebb, jelesebb iróink tekintélye is.


Különösen balul ütött ki – s ez igazunk mellett szól – a Nemzeti Szinház elmult évadjának végére rendezett cziklus. A szinapdra fölerőszakolt darabok két harmadrésze elbukott teljesen; egy némelyiknek az életét csak az elnézés tudta ideig-óráig fentartani. Olyan, a melyik a maga erejével vivta ki a sikert, nem tudom, akadt-e csak kettő is.


A Nemzeti Szinház igazgatóját kétségkivűl a legjobb szándék vezette; - de félénk kertésznek bizonyult, a ki sajnálja a növekedő fáról lemetszeni a gyenge, vad hajtásokat.

 

Elérkezett az ideje annak, hogy végét vessük a sértő, lealázó gyámkodásnak, nem szabad a magunk drámairóit és szinrekerülő darabjaikat továbbra is olyan alacsony mértékkel mérnünk, mint mértük ezideig. Ha helyén lehetett a jóindulat, az elnézés addig, a mig a gyenge csemete növésnek, izmosodásnak nem indult; a további kényeztetés megakaszthatná teljes kifejlődését.


Ma már a mi drámairodalmunk is megbirja ugyanazt a magasabb mértéket, a melyet a külföldi drámairodalom termékeivel szemben alkalmazzunk, vagy legalább is alkalmaznunk kellene. Oktalanság volna szinpadjainkról száműznünk mindent, a mi idegen; ellenkezőleg adnunk kell mindazt, a mi szép, jó, értékes és igazán irodalmi becsű.

 

Minél szebb, minél jobb és értékesebb az idegen portéka, annál kevésbbé kell elnézőnek lennünk a magunké iránt. De ha az idegenből idetévedt portéka értéktelen, selejtes, vagy jobb esetben közepes: drámairóink a saját termékeiknek azzal az argumentummal követelnek helyet szinpadjainkon: hogy ennél az övék se roszabb.


Nem osztozunk például a Nemzeti Szinház igazgatójának abban a különös elfogult szeretetében, a melyet a legújabb angol vígjátékok, bohóságok iránt táplál. Ha elvétve egyet-egyet közülük szivesen látunk is, rövid időn 3-4 ebből a fajtából, már több az elégnél.


Az „Egyenlőség”-et mentette az ujság ingere; valami poétikus máz ömlik el rajta; hangulatba tudott ringatni; aztán kedve telt a közönségnek kedvencz művészeinek bohóskodásában, pajkos jó kedvében. P. Márkus Emilia extravagancziáiban is. De az „Egyenlőség” sikere nem igazolja, hogy aztán gyorsan egymásutánban fölvonultassuk a „Vén leányok”-at, a „Killickrankie”-t meg a „Miss Hobbs”-ot.

 


Nem habozunk kijelenteni azt sem, hogy a siker nem igazol minden darabot. Legalább is igazságtalanság lefoglalni 50 estét egy végre is csekélyke irodalmi becscsel biró angol bohóság részére akkor, a mikor Szigligetnek, Csikynek vagy Rákosi Jenőnek csak elvétve jut egy-egy este.


Nem állítjuk, hogy egy jelentékeny állami szubvencziót élvező, a kormány felügyelete alá helyezett, nemzeti és művészeti hivatást szolgáló kulturális intézet, mint a milyen a Nemzeti Szinház, szabályrendeletek szigorú és rideg paragrafusaival okvetlenűl helyesen és bölcsen kormányozható és vezethető; be kell ismernünk azt is, hogy az ilyen irott szabályrendeletek a szabad és egészséges fejlődést meg is akadályozhatják;

 

de szentirás és az is kell, hogy maradjon örök időkig a Nemzeti Szinház szabályrendeletének első pontja, a mely bölcsen és határozottan így szól: a Nemzeti Szinház czélja, hogy a magyar szinművészetet és eredeti drámairodalmat fejleszsze és virágoztassa; a magyar nyelvet, erkölcsöket és közművelődést nemesbítse és terjeszsze… ezért a fősúly általában az eredeti és klasszikai drámairodalomra, különösen pedig úgy az eredeti, mint fordított vagy átdolgozott tragédiára és nemesebb vígjátékra fektetendő.


És voltaképen ilyen czélt kellene szolgálniok többi szinházainknak is. Mindenesetre ilyen czélt kellene szolgálnia az olyan szinháznak, a melynek az a becsvágya, hogy a magyar szinművészet és drámairodalom művelésében s fejlesztésében komoly tényező számba menjen. Legfőképen hát a Vígszinhzáz lenne hivatva, hogy a Nemzeti Szinház mellett ezt a czélt szolgálja. E czél teljesítésének kötelességét maga is ismeri, bevallja, hirdeti, de az elszánt, komoly elhatározás, a végrehajtás egyre késik.


Hogy a fővárosban épült, a művelt magyar közönség nemesebb szórakoztatásra hívatott, kitünő művész-gárdával dicsekvő, s különösen összjáték tekintetében első rangra emelkedett drámai szinház ereje javát, a jó izlést és erkölcsöket arczul csapkodó külvárosi franczia szinpadokról idehurczolt frivol és aljas komédiák szertelen kultiválásában pazarolja el: menthetetlen könnyelműség és megfoghatatlan oktalanság.

 

Oktalanság, mert végre is a jó izlés iránt fogékony magyar közönség egyszer csak mégis észre kap majd és cserben hagyja azt a szinházat, a melyet szeretetébe, becsülésébe fogadott.


De reméljük, hogy ez nem fog bekövetkezni, ha az igazgatóság még idejében – jobb erkölcsökre tér.
Maga is érzi ennek szükségét, mert évről-évre igéri a javulást. Különösen erősen fogadkozik most, a mikor a szinház fennállásának tizedik évfordulója felé közeledik.

 

Hinni akarunk az igéreteknek, a melyek rendszer- és irányváltoztatásról zengenek, jóllehet az első hiradások kissé tréfásan hangzanak. A Vígszinház – hirdették a saison kezdetekor kiadott kommünikék – jövőben megszünteti a sorozatos előadásokat és váltakozó műsorral fog kedveskedni.


Ha azt jelenti ez, hogy ezentúl nem ismétlik az „Osztrigás Miczi”-féle darabokat 25-50 egymás után következő estén, hanem szépen felváltva vonultatják el az Oszrigás Miczit, a Loute-ot, az Őrnagy úr-at, Csodagyermek-et, meg a többi hasonló csodabogarat: hát ezt nem róhatjuk föl érdemül. Söprű kell a kézbe és irgalom nélkül ki kell söprűzni Osztrigás Miczit, Loute-ot és az egész czifra hadat!


S ha a Vígszinház – elnevezéséhez következetesen – továbbra is egyoldalúlag a víg múzsa csarnoka kiván maradni; ám jó, de ne a cocotte-ok, a kikapós férjek mulató világának, ne a dimie-mondok boudoirjaiban és chambre separékban lefolyó dáridóknak szinpadra hurczolásával rontsák meg teljesen a magyar közönség izlését és erkölcseit.
Hát csak söprűt a kézbe!
F. A.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98