A következőkben egy olyan tervvel akarom a magyar sportközönséget megismertetni, melyről szeretném remélni, hogy nem akad egyetlen magyar sportférfiu, ki gáncsolni akarna engem, csak azért, mert eszményi sporttisztességről táplált érzésem sugallta azt nekem. A tíz év előtt, 1896-ban, Athénben töltött napok – gondolom – az összes résztvevők lelkében maradandó nyomokat hagytak: a klasszikus Stadionban töltött izgalmas órák, a lakosság részéről tapasztalt lelkes fogadtatás s az a páratlan viselkedés, melylyel maga az udvar kitüntetetett, mindannyiunknak emlékében örökké élni fognak.

Alapítsunk egy magyar olypiai vándor-díjat, mely örökké hirdesse a két népnek sportbeli testvéresülését. Koszoruzzuk meg ujból Averofnak, a legnagyobb sportmeczenásnak szobrát. Nehogy azonban kezdeményezésünket bárki felkínálásnak vagy feltűnési vágynak minősíthesse volna, még tavaly bizalmas alakban s kellő helyen szóvá tettem a szándékot, a mely kellő visszhangra talált. A napokban hivatalos értesítést kaptam az athéni központi bizottságtól, mely a görög trónörökös kir. fenségnek rendeletéből arról értesít, hogy „a felajánlott díjért a bizottság legmelegebb köszönetét fejezi ki s szívesen fogja a legközelebbi versenyekre díjul kitűzni.”