Hódító világútján a Meunier-gyűjtemény hozzánk is elérkezett és néhány nap óta a Műcsarnokban látható. Meunier-művet már mindegyikünk látott; most előttünk van, ha nem is élete művének teljessége, de annak java része; szinről –szinre láthatjuk a jelenkor egyik legnagyobb , legeredetibb szobrászának alkotásait.

Előre mondhatjuk, ez a kiállítás igen nagy hatást tesz majd közönségünkre. Nem tárgyánál és nem előadásánál fogva. Meunier művészetének majdnem egyedüli témája: a munkás, a munka, a materiális, az izommunka, a modern gyáripar világából, a melyet mi oly kevéssé ismerünk és csak elméletileg becsülünk. Idegen világ tárul föl előttünk.

Ezt a világot pedig oly emberi tipus népesíti be, melyet alig ismerünk. Nafy csontos legények, a kik fiatal korukban hatalmas kifejlett izmokat mutatnak, vénségükben egészen lesoványodnak. Arczuk hosszukás, vékony ajkúakm hosszú nyakúak; az egész kiállításon alig van egy vidám, mosolygó arcz; de talán egyetlen sem, mely a részegség extazisát mutatná.

Csupa idegen ember, kikel semmi faji közösséget sem vallhatunk. Inkább germán , mint gall eredetüek. Idegen világ anthropologiai tekintetben is. A belga művész előadása is eltér mindentől, a mit megszoktunk. Ennek az embernek sajátos stilusa van, melyet előbb meg kell tanulnunk.

De igen hamar megtanuljuk, és ebben rejlik hatásának titka. A szobrászat főtörvényét Meunier úgy ismeri és követi, mint a legnagyobbak: műveiben az élet ereje és összhangja nyilvánul. Szobrain minden él; sajátos, mondjuk: igen primitiv életet él minden alakja, de ezt az életet intenziv módon éli és föltünteti. Ha az alak mozog, ha pihen, úgy pihen! Ha ül, ha áll, akkor érezzük: ez maga az ülés, az állás. Alakjának minden porczikája él.

Kevés a ruha az alakjain – a ruha oly nehezen éled! – sok munkánál le is kell vetni a ruhát, vagy elég a puszta ing néhány festői ránczával, csak a lábat kell megvédeni nagy nehéz saruval vagy csizmával, ilyenkor a láb anatómiailag nem számít, de a mozgáshoz hozzájárul a sulyos burkával is. Hogy menynyire élnek ezek a szobrok, minden néző kisérletileg is megállapíthatja.

Több szobor két példányban látható, nagyban és kicsiben; némelyik kicsiny szobor mechanikus másolata a nagynak, pl. a magvető a Munka csoportozat közepén az eredeti és szemben vele, a falnál ugyanaz a bronzalak, kicsinyitve, mechanikus másolatban. Rendesen a kicsi szobor jobban hat; a mi hiba van a nagy felületeken , az kicsiben kicsinyitve, vagy egyáltalán nem tűnik föl: innét van, hogy szoborpályázatokon a vázlat néha igen jól hat és ha kivitelre kerül a dolog, hibák, élettelenségek tünnek föl, melyeket a vázlaton az éles szem se vett észre.

Meuniernél a nagyban való kivitel nincs ártalmára a műnek: a nagy legalábbis oly jól hat, mint a kicsiny, sőt rendesen jobban, mert a monumentalitás érzése, mely a művészt a kis vázlat alkotásánál is vezérelte, itt elbúvik és csak a nagyban való kivitelben tűnik elő. Meunier a nagy felületeket is meg tudja eleveníteni.

A két nagy alak a nagyteremben a Munkától balra mégis a kiállítás gyöngye. Még egy érdekes megfigyelést tehetünk; senki ne mulaszsza el Meunier szobrait hátulról is nézni. Tegyen pl. próbát a 72. és 73. számú művel. ( Teherhordó, Kőtörő ). Minthogy ritkán van alkalmunk alakot így nézni, rendkívül meg leszünk lepve, hogy míly intenzív élet mutatkozik ezekben az alakokban így nézve őket, sőt hajlandók leszünk azt mondani, hogy így még élőbbek, holott ugyanezt az életet látjuk, csak szokatlan szempontból.

Mellesleg mondva: Micsoda becsületes művészet ez! Mennyi studium, szorgalom, fáradság és kisérlet. Semmi nincsen az első, szemfényvesztő hatásra berendezve. Minden mélyen van fölszántva. Valóban Meunier maga is nagy munkás volt, a kéznek nagy munkása. Nem tudott eleget tenni magának becsületes studiumban és alkjainak helyes mintázásában.

Életrajzából tudjuk, hogy egész élete keserves küzködés volt. Évtizedeken át kereste útját, kereste maga magát. Majd az ecsetet hagyta el a mintázó fa kedvéért, majd megfordítva. Ha festményeivel elégedetlen volt, a szobrászathoz menekült, de ezt is el-elhagyta. Negyvenkilecz éves lett, mikor végkép a szobrászatnál állapodott meg ( 1831-ben született ), mikor megtalálta a maga egyéni modorát.
Nehéz ezt az ő modorát általánosságban és mégis szemléletesen jellemezni. Uj ő, de nem abban az értelemben, mint a tulzók mondják, a kik ha valakit bálványozni akarnak, mindenekelőtt áldozat gyanánt lemészárolják összes előzőit. Ő maga mérhetetlen tisztelettel beszél Michael Angelóról, a kit messze a magasban látott maga előtt.

Mégis más mint Michael Angeló , új idők szülöttje, új szellem hirdetője. Az sem igaz, hogy az ókor nem ismeret ezt a fajta szobrászatot, az csak tipizált és idealizált. Meuniert is tipizál és idealizál és a mi realizmus van Meunierben, annak előzményeit megtaláljuk az ókorban is. A haldokló gallust a Capitoliumon, még inkább a bronz gladiatort a Museo Nazionalé-ban Meunier is csinálhatta volna.

A szobrászat sohasem volt egészen egyoldalúan realista vagy idealista. Realista nem lehetett, mert a szobormű mindig kiemelkedik a valóságból, nemcsak tényleg áll talapzaton, hanem máskülönben is talapzata van, mely a való világtól való különválását jelzi. Még a zsánerszerű Goldoni is, Velenczében, talapzaton áll. Kivétel csak a plasztikon, de ez nem művészet. Az idealizmust pedig korán korlátozta a meztelen testre való tekintet.

Ha idealizálták is a formákat, nagyon messze nem távozhattak el a valóságtól. Nekem úgy rémlik, hogy az esztetikus sematizáló szenvedélyükkel általában sok bajt csináltak ezekkel a kifejezésekkel. Mely nagy művészre illenek pontosan ezek a kifejezések, ha egy-két nagyon stilizáló korszakot leszámítunk? Michael Angelóra nem illenek, még kevésbé nagy előzőire. A költészetben is így vagyunk. Petőfi nem volt ista, Arany sem, Goethe sem, Shekaspeare sem. Minden esetre jó volna ezeket a kifejezéseket használat előtt jól átvizsgálni és kicsit megrendszabályozni.

Meunier is csak művész, de a javából való, igazi. A való életben gyökerezik, annak is, hogy úgy mondjam legvaskosabb rétegében, az anyagi, az izommunka világában. Abban élt ő maga is, éveken át látta a szénbányák és nagy gyárak alakjait , a földművest, a halást, ezek sorsát, életük módját, és lelke, képzelete megtelt ezekkel a képekkel, és jóformán minden egyebet kiszorított belőle. Néhány mű kivételével ( Ecce homo, Krisztusfej, Pieta, Tékozló fiú, néhány arczkép, például Reclussé stb. ) képeiben is, szoborműveiben is a munkást ábrázoljam életében és halálában, de leginkább munka közben, vagy a munka szüneteiben, a mikor a fáradt test izmai a nyugalom egyensulyát keresik.

Millet-vel, nagy elődjével együtt ő tárja föl Európa előtt a munka, a munkások világát. A mi e téren másutt szórványosan és szakadozva jelenik meg , náluk együtt van és sokszor erővel hat. A hangszerek mind összekerültek és a szimfonia teljes. A proletárt nem ők fedezték föl; a festőknek a koldus a maga rongyaival mindig kedves volt, mert festői hatást tett: a német Armeleutemaler-ek a szegénység pittoreszk voltát derekasan kiaknázták.

De van ebben valami szivtelenség, a rongy mint szinfolt, a mint a szuveren festő lelkében gyönyörérzetet kelt. Ezért siettek ezt a szuveren művészi érzést szoczialisztikus elméletekkel földíszíteni : és keletkezett a szoczialista izű és izgató költészet és festészet. Mások meg szimbolikus jelet fűztek művészetükhöz és nevezetes, hogy ép az aranyborjú imádásában elmerült Belgium, a hol a féktelen élvezet tivornyáit is jól ismerik, szült néhány nevezetes szimbolistát.

Meunierben minden együtt van és ennél is több : poézis, érzés, hangulat és minden dogmától való irtózás. A szobrászt benne kétségkívül első sorban az emberi test anatómiája érdekli, és mondhatni, hogy kevesen tudnak ma úgy anatómiát mint ő tudott: anatómiai nehézségekkel játszva bánik el ; szinte keresi őket, hogy elintézhesse. Szereti ezt az emberi testet, erőkifejtésének gazdag készletével, csudálatos berendezéseivel, hatalmas kifejező képességével, részeinek egymástól való függésével, lelkességével, kimeríthetetlen változatosságával.

Szereti benne az éltető erőt, mely minden porczikáját, minden változását, mozgását jelentőssé teszi. De főleg a mozgást szereti; ha vannak az életnek fokozásai, akkor leginkább élünk, ha mozgunk és a test összes erejének, minden részének egy czélszerű mozgás létrehozására szolgáló összpontosítása és kombinácziója művészetének kifogyhatatlan témája.

Nézzük meg az előbb említett kőtörőt. Látjuk, mint veszi szemre azt a pontot, melyre csákányát irányozza, ez föltételezi a fej direkczióját, az arczizmok bizonyos megfeszítését, a szem irányzását; a rögtön beálló erőfeszítés pedig megkivánja a kar hátravetését, a csákány erős fogását, a láb erős állítását. Az egész test fog nyomban dolgozni, a lélek figyelmének kormányzása alatt – ezt a pillanatot ragadja meg a művész.

Vagy nézzük a kiáltó bányásznőt (84) , az üvegfúvót (10), a Rög-öt (34) , az egész kiállítás egyik legértékesebb gyöngyét, a Magvető több változatát ( 59, 66 , 71 ) , de voltakép száz számot is említhetnénk, és mindegyiknek a részletes leírása csodákat tárna föl. Csak még a Lóitatásra (2) és a Walkür-re (15) figyelmeztetjük a nézőt, a melyekben ló és lovas együttes mozgása gyönyörű összhangban jut kifejezésre, főleg a Lóitatásban a paraszt lovaglása megkapóan érdekes és természetes.

De az anatómia nála nem minden, sőt csak szükséges eszköz, semmi egyéb. Meuniert az egész ember érdekli, némelykor nem mellőzve gyönyörű festőiségét, mint pl. a híres teher hordóban, mely úgy hat, mint valaminek a felfedezése, a miről azonnal hiszszük, hogy mindig is ismertük és ilyféle is több van a kiállításban. Meunier általában szereti a festőiséget, a mi reliefjeinek gazdag gyűjteményéből is kitünik. Ily közel szövetségre, Rodint mellőzve, senki sem birta rá a két művészetet, mint Meunier, ki mint festő is kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, habár a festőt messze elhagyja a szobrász ,sőt legtöbb festménye úgy tünik föl előttünk mint előtanulmány a szobraihoz.

De Meunier az embert is szereti a munkáiban. Szereti és csodálja nagy izomerejét, mely nélkül kulturánk nagy épületei nem épülhetnének, szereti a munkában való teljes elmerültségét, mely nélkül a munka nem sikerülne, szereti ügyességét, szereti fiatalságát, sajnálja fáradtságát, bánatosan mondja el pusztulását, szellemi tespedését, kimerülését, lesoványodását, eltompulását. Mindezt hűségesen leirja, de szánakozó, részvevő lélekkel.

Meunier nem szocziálista, nem dogmatikus, de érzés és szeretet lakik szivében. Neki a munka és a munkás a legérdekesebb a világon, ezt szereti, ezt tudja ábrázolni, ezt a világot ily értelemben és ebben e kiterjedésben fölfedezte és meghódította. A mi szépséget tud és érez, ezt a világot disziti vele.

Nincs szobrász, ki annyi hangulatot tudott bevinni a szoborműbe, a reliefbe, mint ő. A mezőgazdaság reliefje, a rög, melyet előbb említettünk és még néhány ily csoport, majdnem úgy hat, mint a tájkép. Az eget ábrázolja, a zsiros rögöt, a rengő kalászt: szinte a szél zúgását halljuk a hajladozó kalászokban.

Rendkívül érdekes , hogy művészete szinte szemmel láthatólag fejlődik előttünk. Nyilvánvaló , hogy a genre-ból indúlt, a festői póz, a jellemző mozdulat ábrázolásából; azután az egész élet tűnik föl előtte, az ember s a munkás mindennapi életében, munkájában, szenvedéseiben, együtt társaival, kikkel együtt dolgozik, megy a tárnából haza, megy a tárnába munkába: végül az élet mint jelentős élet tűnik föl előtte; fölfedezi, hogy ezeket az embereket a munka egyformává teszi s egy tipus változatainak tünteti föl; az egyes képviselője egy egész csoportnak, valamennyien egy nagy ügy, szolgálatában állnak, a világot előre vivő munka szolgálatában.

Így jut el a szimbolikusművészethez, melynek legnagyobb momentuma: A munka emlékműve, öt szabad alakból, illetve csoportból áll: A kovács, az ős, a magvető, a bányász, az anyai szeretet. Ebben a rendben következnek egymásra, a közepén van a legmagasabb alak, a magvető, szimboluma mindennek, a világmegváltó munkának, a munka természetének, mely mindig csak magvetés, mindig a jövő előkészítése.

Legmeghatóbb az anyai szeretet, legérdekesebb a kovács: Meunier egy új monumentális stílust alkotott magának, mely emlékeztet az ó-korra, a renaissancera és mégis más . ez a kovács úgy ül, hogy messziről római imperatonak néznők, imperator is ő, a munka, az erő imperatora. És ez az anyai szeretet is emlékeztet klasszikus mintákra, megindító, de szépítgetés nélkül az. A reliefek közt legszebb a már említett Mezőgazdaság a maga finom hangulatával, legelevenebb az Ipar, mely csak nem világosan érthető előttünk, de az izzó munkát stilizálva és mégis nagy erővel juttatja kifejezésre.
Meunier a gyár, a város, a kézimunka emberét, mozgását, ideáját ábrázolja. Igazi szobrász, ki mindennek csak testi kifejezését keresi és csak ezen át juttat el bennünket a lélekhez. Óriási szorgalom, részletes tudás, nagy stilü kivitel, mely csak fontos részleteket említ, finom érzés és emberszerető sziv jellemző vonásai tehetségének.

Csodálatosan érint bennünket a kiállításban, ha néha-néha föltünik a földmives, a halász, a szabad mező, a suhogó halászerdő, a felhős ég képe. Mintha a munkás Meunier mély sóhajtását hallanók, a mint kikivánkozik a fekete füst világából a napfényre, a szabad természetbe, a mezőre, a hol ugyancsak dolgoznak az emberek, de emberileg dolgoznak. Ez az idillikus érzés a nagy belga mesternek egyik legérdekesebb vonása.
( Alfa. )