Ibsen műveinek a Nemzeti Szinházban nincsen szerencséjük. Mikor a germán világban s a germán hatás alatt álló országokban Ibsen-láz uralkodott, a Nemzett Szinház elzárkózott a norvég szinpadi költő művei elől.

Most, egy emberöltő múltán, mikor már Ibsen utánzói kimeritették a közönség érdeklődését s mikor már új irányok és divatok torlódnak a régi divat-rétegek fölé, tömegesen fedezik fel nálunk az éjszaki moralista munkáit. Nem csoda, ha most e munkák nem hatnak már az újdonság ingerével s inkább művelődés-történeti jelentőségükkel keltik fel a múlt század szinpada iránt érdeklődők figyelmét.

A „Kisértetek”-et is egészen más szemmel nézi most a közönség, mint nézte volna néhány évtized előtt. A múlté lett a korkép, a melyet fest, a múlté az érzés és felfogás is, a melyet kifejez. Sok jellemző vonás, aprólékos megfigyelés, a mely a maga idejében találó lehetett, ma már elavult. Így — hogy a kor változását ezzel is jellemezzük, — felemlítjük az erkölcsről szónokló lelkésznek.

Mandersnek tiltakozását a tűzbiztosítás ellen. Egy menházat kellene alapítani s a lelkész azért nem akarja biztosítani, mert a biztosítás ellenszenvet keltene a lakosság körében. Hol van már az az idő, midőn a polgárok mint valami istentelen dologra tekintettek a biztosítási ügyre?

Vagy ki jellemezné ma már a lelkészt úgy, mint Ibsen teszi, midőn törvénytelen gyermekről van szó. A lelkész ugyanis roppantul megbotránkozik azon, hogy egy férj, midőn anyakönyvi bejelentést tett neki, családi szégyenét, legrejtettebb titkát nem vétette jegyzőkönyvbe.

De nemcsak ilyen jelentéktelen részletek, hanem a mű egész szelleme egy lezajlott korszaké. Ibsen óta sokszorosan kiaknázták és lejáratták azt a drámairási módszert, a mely a helyett, hogy drámai cselekményt nyújtana, rég lezajlott eseményekről közöl utólagos elmélkedéseket A „Kisértetek”-ben is a tulajdonképeni drámáról csak beszélnek.

Alving százados, a ki a mű hőse lenne, régen meghalt; szeretője sem él már; felesége, a ki boldogtalanul él mellette, megöregedett; Manders, a kinek oltalmát az asszony valamikor csupa szerelemből esdekelve kérte s a ki a nőt urához visszaküldötte, immár szintén öreg s alig akar visszaemlékezni a múltra.

A voltaképeni dráma összes szereplői már eljátszották játékaikat s a kik még közülök életben vannak, csak a múlt emlékeit kotorják, a múlt bűnein és bánatain rágódnak. S a szinpad számára már semmi akczió sem maradt. Ez a drámairási módszer, mely a szinpadról épen a legfontosabbat, a cselekményt küszöbölte ki s helyét a múlt erkölcsi kérdéseinek megvitatásával töltötte be, maga is a múlté s ma már, midőn életet, igaz, eleven életet kivánunk a szinműtől, maga is kisértet gyanánt hat.

A mi pedig még a szinpadra kerül, Alvingné egyetlen fiának, Osvaldnak betegsége és fokozatosan kifejlődő agylágyulása, ma már szintén nem hat oly rémületesen, mint hajdanában. Annyi pathológiai drámát kellett a közönségnek végignéznie, annyi drámaíró tévesztette össze a szinházat a kórházzal, hogy a nézők idegei eltompultak.

Agylágyulás, hát-gerinczsorvadás, tüdővész s más betegségek pontos és részletes leirásai immár nem látszanak újszerű s merész költői lelemény alkotásainak. S immár nemcsak azt kérdezi a közönség, hogy miért kell a sajnálatraméltó szereplőnek minden drámai motiválás nélkül három felvonáson át az agylágyulás gyötrelmén átesnie? Napjainkban jól tudja már a közönség, hogy az iró alakja sorsát motiválni tartozik és puszta sorsdrámának tekinti az olyat, a melyből a motiválás hiányzik.

Leginkább elavult azonban az az erkölcsi oktatás, a melyben a költő bennünket részesít. Tudjuk hogy Ibsen nagyon szeretett a szinpadon morális előadásokat tartani és sohasem tudott a paedagógia egy sajátos nemétől szabadulni. Ebben a művében arról tart előadást hogy milyen káros következményei vannak a kötelességtudásnak.

Ime, Alvingné aszszony is milyen helytelenül járt el, hogy hajdanában a kötelesség szavára hallgatott s visszatért az urához. Ezért bűnhődik most mert ha nem ment volna vissza férjéhez, nem született volna gyermeke, ha nem lett volna gyermeke, az nem örökölte volna apja bajait és ha nem örökölte volna apja bajait most nem halna meg agylágyulásban.

El tehát a kötelességtudással, a mely a jövő nemzedék agybántalmainak okozója! A moralistákra s a közegészségügy tanáraira bizzuk, hogy a kötelességtudásnak s az átöröklésnek egymással való kapcsolatát megállapítsák, részünkről csak azt jegyezzük fel, hogy a közönség a szinházat nem tekinti oly kathedrának, a melyen a régi s új erkölcsökről s betegségekről való elmélkedések és mélyreható értelmezések hangzanak el.

A mű szereplői közül elsősorban természetesen Jászai Marit említjük, a ki a német és egyéb külföldi szinpadok művésznőitől eltérően, Alvingnét tette a darab központjává, a mi az ő fölényes és mégis bensőséges játékából s tartalmas egyéniségéből következik. Mellette Gabányit emeljük ki, a ki az ily naturalista epizód-szerepekben mindig elsőrangú. Dicséret illeti Pethest, a ki naturalista túlzásoktól óvakodva ábrázolta a beteg ifjú alakját.

Palágyi Lajos.