Hamupipőke ő nagysága. Újabb regényírásunknak körülbelül legnagyobb arányú vállalkozása az a regény-cziklus, a melyet Kóbor Tamás még jóval ezelőtt kezdett, melyben a mai Budapest kialakulásának rajzát igyekszik megadni. Az első tagja a cziklusnak, mely a Budapest czímet viselte, a vidékről a fővárosba költöző szegény hivatalnok-családok züllését írja le komor, megrendítő képben.

Most második tagja jelent meg a cziklusnak, a Hamupipőke ő nagysága czímű regény, a mely városi életünknek egy másik a felszín alatt küzködve folyton az anyagi és erkölcsi tollát határait surolva, élő réteget rajtolja meg: a Dob-utczai apró zsidóságot, a kisiparosokat, kereskedőket, ügynököket, a kik bizonytalan sorsban, napról-napra, folyton a nyomor rémétől üldözve élnek, folytonos erőfeszítésekkel hasztalanul keresik az utakat, melyek a ghetto sötétségéből kivezetnék őket a napfényre, a jólétbe, a nyugodt, biztosított életbe.

A rajt ebben a regényben, mint Kóbor Tamás minden művében, komor, kegyetlen, kissé fanyar, - semmi sem áll messzebb ettől a kiváló írótól, mint a jókedv. A levegő fojtott, nyomasztó, mint a hogy ilyen is a Dob-utcza és környéke levegője s különös, sajátságos talajon sajátságossá fejlett alakok mozognak benne. Az öregebb nemzedék, a mely még lelkileg benne él a ghetto eszmekörében, még érvényesnek tartja annak hitét, erkölcsét, a fiatalabbak, a kikben az a hit már megrendült s nincs számukra új hit, a mely belsőleg támogatná őket küzdelmeikben.

Gyermekek, a kik a nyomor, a züllés képeivel szemük előtt nevelkednek s már éretlen korban olyan tényezők hatnak bele életükbe, a melyek erős, felnőtt embereket is megrendítenének. És ebben a környezetben a hamupipőke, a szegény, jó, nemes, buta Emma házasságának története, alázatos, kutya-hűségű szerelme férje, a muzsikus iránt, a kit tehetsége kiemel a homályból, hogy aztán belső szétziláltsága s egy színésznő iránti végzetes szerelme visszataszítsa a végső züllésbe.

Olyan megrendítő, egyes helyeken erővel teljes kép, a mely szinte felkavarja az olvasó lelkét. Kevesen tudnak ma magyar irók olyan erővel rajzolni, mint Kóbor Tamás. Regénye nem mulattató, vidító olvasmány, komor, néha könyörtelen. Kóbor nem is ambiczionálta soha, hogy nyájas szavú, úgynevezett kedves irónak látszék. Értéke azonban annál nagyobb, mennél ritkább irodalmunkban a nagyobb konczepcziókra való konczentrálódás.