A nagyasszony - Szomory Dezső szinműve - 1910. február - Huszadik Század

1910 | Február

A nagyasszony - Szomory Dezső szinműve

Mi birta rá Szomory Dezsőt, ezt az igen modern irót, hogy Mária Teréziát, parókás udvarát, krinolinos udvari dámáit, a magyar testőröket, a mindenekfölött érdekes Josefust elénk idézze? És honnét van, hogy a közönség, mely történeti drámáink jambusait oly rideg közömbösséggel hallgatja, azaz nem hallgatja, a Nemzeti Színház roppant nézőterének minden helyét elfoglalta és igazi érdeklődéssel várta és hallgatta az előadást ?

Azt hiszen, az idők fordulnak és több ily meglepődésben volt és lesz részünk. A Sári biró esete sem mindennapi. Népszínmű muzsika nélkül, népszinmű betyárok nélkül — és folyton folyvást zsúfolt házak, mit jelent ez? Mit szóljunk a Szentivánéji álom korszakos sikeréhez, mely az előbbi példák után is meglepő?

A szabók és diszlet festők szerényen mosolyognak, ők tudják a dolog nyitjái. De hát a Sári biróban vajmi kevés dolguk akadt! Mások fátumot emlegetnek, mos volt irva a csillagokban, hogy a Nemzeti Szinháznak fényes évadja lesz ebben az esztendőben, úgy látszik, ez összefügg az üstökösök ez idei csavargásával. Nem merném tanácsolni a Nemzeti Szinháznak, hogy ebben bizakodjék.

Azt hiszem, a mai társadalmi dráma formái vannak elkopófélben, a közönség artisztikus érzéke pedig finomodik. Újat akar látni, irtózik a sablontól és meg tudja becsülni a művészi munkát az irásban, a rendezésben, se előadásban. A Vigszinház is csodálkozva tapasztalja, hogy az a bizonyos franczia koszt már nem nagyon izlik a közönségnek.

Az irók új témát, a nézők új emócziókat keresnek. Hátha a faluban találják, vagy a rokokó múltban, vagy tündérországban? Ebben a nagy keresésben, mely az egész európai irodalmat fölkavarja, a szinház jár elől, mert ez a legérzékenyebb. Itt statárium van, rögtön itél a közönség, egy est dönt élet és halál felett.

Nincs ugyan összebeszélés, az iró nem tudja, mit akar a közönség, mert a közönség sem tudja, de megértik egymást, az iró, ha tehetséges, a közönség, ha műértő. A Nagyasszony előadásánál is egymásra akadtak. A Nagyasszony a szinlap szerint 4 felvonás, hat kép; jobb lett volna csak annyit mondani: hat kép, mert a cselekvénynek az a tagozódása, melyet a fölvonások jeleznek, nincsen meg benne, de a hat kép megvan és mindegyik szép, ámbár csak úgy következnek egymásra, mint az egyes gyöngyök a gyöngysorban, a külső fonal révén.

Nagy dolog az, hogy ezt a közönség, ha nem felejtette is el, de megbocsátotta a szerzőnek. Még nagyobb lett volna a hatás, ha a régi Nemzeti Szinházban játsszák, a hol az intim jelenetek minden intimitása rögtön hozzánk férkőzhetik. Csupa eleven párbeszéd, rövid, gyorsröptű szikrák, melyeknek csak egy pillanatig szabad fényleniök, mert nyomban jő a másik.

Mennyi hull itt alá, ebben a töméntelen térségben, mielőtt a nézőhöz érkezhetett volna! Mikor kapjuk vissza a mi Nemzeti Szinházunkat, vagy hozzá hasonlót? Most, ha jól játszanak a szinészek, intim módon, a mi intim, akkor a hatás elvész, mert a közönség nem hallja: ha pedig úgy játszanak, hogy meghalljuk, akkor a hatás elvész, mert nagyon is hallattuk.

Ez azután a keserves dilemma. Hogyan konczipiálta Szomory Mária Terézia alakját, a min a darab sorsának meg kell fordulnia? Szerelmi históriát, mely meghitté, drámaivá tette volna alakját, Mária Terézia jelleme és sorsa kizárt; nagy állami akczió-tól, mely a pátosz magaslatára emelte volna a hősnőt, nyilván idegenkedett a szerző.

Nem az ö talentuma mentén fekszik ez. Epikusan fogta föl a szerző az alakot, megmutatta nekünk egymás után Mária Teréziát a pozsonyi országgyűlésen, midőn a magyaroktól, kik propozicziót visszavetették, megvonja kegyét; József fiával szemben, kinek újitásaitól félti az országot; gyermekei körében, kiknek mindenről gondoskodó anyjuk, akár a legjobb polgári mama; mint feleséget, kinek látnia kell, hegy férje mást szeret, mig ő e belső sebből vérezvén, szó és póz nélkül beletörődik sorsába: végül udvarának közepette, melynek erkölcstelenségét oltogatja, csakhogy ez futó tűzként terjed és az egyik eloltott láng helyett más helyen tiz is fellobog.

Mozgó képek. De mindegyik égészen sajátos művészettel van megalkotva és habár az utolsó vonás leszállitja szemünkben, kissé maniakális karaktert adván arczának, mégis ez enyhiti az állami akcziók ridegségét. Nem mondhatom, mennyi izlés és tapintat van ebben a rajz-sorozatban. A szerző nyilván egészen benne él Mária Terézia korában, ebből az ismeretből meriti biztosságát és gazdagságát, de a képek tónusának összhangzását nem ismereteinek köszöni, hanem rajzoló művészetének.

Sok értelmi munka rejlik a műben, de nem kevesebb arisztikus érzék. Minden tónust harmonikusan tompított. A jeleneteknek sehol sincs élük, sehol nem hangzanak széjjel. Az erős drámai hatásra nyilván nincsen meg benne az a nagy nekilendülés, mely nélkül históriai dráma nem lehet el, de filigrán művészete bámulatos. Száz embert mozgat: majdnem mindig sok embert gyűjt jelenetre, mely egy-két soros beszédekből áll össze; és ebből a mozaikból élet sugárzik ki.

Különösen szép az első kép. Majdnem azonnal otthon érezzük magunkat a szinen. Látjuk, hogy Bécs nem sokkal jobb, mint Versailles; szerelmi intrikákban maga a császár jár elől jó példával; József olvassa Rousseaut, a mit felesége felpanaszol jezsuita gyóntatójának; egy franczia udvarhölgygyel a romantikus szerelem ezüst fénye szórja halvány sugarait a szinre; a magyar urak feltűnnek, kik inkább politizálnak, mint szeretkeznek.

A következő kép, Cseklészen, Esterházy kastélyának parkjában, a szerelmeskedő udvar dallamát folytatja és variálja. Itt a darab kissé veszélyben forog, benne van a mocsárban, alig lehet folytatása. De a szerző egy szökéssel Pozsonyban terem és a nagy állami akczióval megmenti a darabot. Mária Terézia itt is asszony marad, emberi, furfangos és felsőséges, erős és számitó.

Nem voltunk rá elkészülve, az előbbiek után, annál jobban esik. Ez királynő! Ilyen lehetett, ilyen volt Mária Terézia. Ennek a jelenetnek volt legnagyobb hatása. Avis á l'écrivain. Ő bizonyára többet bízott Cseklészben, mint Pozsonyban, és nagyon csalódott. De ily csalódások a legtanulságosabbak a szerzőre nézve. A IV-ik képben is kedves meglepődéssel szolgál a szerző: van benne tudomány, mely lanyha és nyomban ellenszerül igen bájos jelenet, a kis Florence szerelmének oly gyöngéd rajza, hogy mindnyájan beleszeretünk.

( De Márkus Emma játéka ezt nagyon elősegitette. Tizszer olvassa föl egy levélből: Szeretlek, mindig — szebben.) Sok szin van ennek a szerzőnek a palettáján, csak azok a mélységesen ragyogók hiányzanak, viszont stilizálni és harmonizálni nagyon tud. Innét kezdve a darab az érzelmesség felé hajlik, mintha a rendelkezésre álló készletét a szerző már nagyobbára elköltötte volna.

Az erényörködés motivuma elfogyott, a magyar politika hangjai is elnémultak, a császár meghalt — József és Florence szerelme foglalja el a tért, Szép, szép, de hová vezet bennünket a szerző ? Mégsem ezt vártuk. A VI. képben újra az erénycsősz Mária Teréziát kapjuk, a ki komornáját összeházasitja egy dobossal.

Ebből a tónusból rögtön átvisz bennünket a szerző a királynő és fia világtörténeti összeütközésébe, hogy Mária Antoinette és Florence bucsújával befejezést adjon , művének. Mi is buczúzunk a szerzőtől, a kit nem követtünk mindig ellenkezés nélkül, de a kinek sok útközben kapott virágért köszönettel tartozunk. A korrajz finom művészét ismertük meg benne.

A női szerepek igen jó kezekben voltak, Jászai Mari, Márkus Emma, Alszegi Irma, Vizwári Mariska, Paulay Erzsi előkelő művészi tónust adtak az előadásnak. Mily boldog volna bármely berlini igazgató ily kvintettel! Pethes, Gál, Odry is finoman stilizálták alakjaikat. Az összjáték is jó volt. Hát még a szabó és diszletfestő! A legszebb az volt, hogy egy sem tolakodott, se szinész, se más, kivéve, a krinolin. És mennyi krinolin, paróka, csattos czipő, gálaruha, varkocs, stb. Szó sincs róla; a szem se maradt étlen-itlan.
Alexander Bernát.