A gyermekkor emlékei, a melyek életünk legerősebb, legmélyebb és legelhatározóbb benyomásait őrzik, a mint áttetsző, ködös fátyolon derengenek át lelkünkben, a tények dolgában elhomályosultan, hangulatban mély, erős elevenséggel ezek inspirálták Kosztolányi Dezsőt, hogy megirja eddigi pályájának nemcsak legnagyobb, hanem egyúttal legjelentékenyebb munkáját.

Szeretnők ha az olvasó egy pillanatra megállana e mellett a munka mellett, a mely a mai lirának legnevezetesebb jelenségei közé tartozik és a szó szoros értelmében jelentékeny nyeresége irodalmunknak. Hogy Kosztolányi finom , érzékeny, művészileg hangolódó lélek, hogy a maga érzékenységeinek kifejezésére megvannak a maga önmagától kifejlesztett formái, azt eddig is tudtuk, de az ábrázolásnak azt a biztosságát, a szándéknak és a teljesítésnek azt a harmonikus egyezését még nem láttuk nála soha.

A gyermekkor nagy drámáját írja meg, a mely teljesebb mértékben belső, a lélek mélyeiben lefolyó, mint az élet bármely más drámája, mert a gyermek, a kit a maga gyöngeségén kívül korlátoz minden, a mi körülötte van s a kinek, bár megvannak benne az önálló élet akarásának összes elemei, jóformán csak gondolatban lehet a saját életét élnie sokkal zárkózottabb és sokkal inkább befelé élő, mint a felnőtt ember.

Ha visszanézünk kicsiny korunkba, mindannyian meg fogjuk látni, hogy azok a lelki események, a melyek utóbb egész fejlődésünket meghatározták, teljesen bennünk, környezetünkben és körülményeinktől függetlenül folytak le, hogy voltaképen minden szülei gondoskodás, nevelői ellenőrzés mellett mindig egyedül voltunk.

A környezet csak a billentyűket ütögette meg, hogy milyen hangok keltek erre bennünk, az teljesen a mi dolgunk maradt és soha nem tudott meg róla senki semmit. Pedig így gondolatban határozott és többé-kevésbé tudatos viszonyba léptünk az emberekkel, tárgyakkal, eseményekkel s ez a viszony közvetlenebb volt, elevenebb eleme az életnek, mint minden későbbi viszony.

A gyermeknek környezetéhez s az életét alakító erőkhöz való viszonyáról szól Kosztolányi verscziklusa s egyúttal megrajzolja azt a viszonyt is, a melybe a felnőtt ember a maga gyermekkorával lép. Úgy tekintek vissza arra a kis, félénk, ábrándozó fiúra, a ki egykor én voltam, mint valami rajtam kívül állóra, a kivel azonban mégis szoros kapcsolatban maradok mindenkor.

Érzések támadnak bennem iránta: szeretet, részvét, szánalom, gyöngédség, a nélkül, hogy érezném ezeknek az érzéseknek önző kiinduló pontjait, de a nélkül is, hogy valaha elveszteném annak tudatát, hogy saját személyemből kiindulva saját személyembe térnek vissza. A gyermeknek az a természete, hogy az egész világot önmaga körül központosítja s csakis önmagára való vonatkozásában, kapcsolatban fogja fel, nagy művészettel van megjelenítve Kosztolányi verseiben; a hogy például élettelen tárgyakat megelevenít s az élőlényekéhez hasonló viszonyba hoz magával, abban mély és meggyőző igazság van.

A hogy pedig az embereket, szüleit, nagyapját, a doktor bácsit elénk állítja, abban teljesen érezteti a szemlélet gyermeki voltát, folyton érezzük, hogy az a szabadkai kis fiú csakugyan úgy nézhetett egykor azokra az emberekre. Mindez az emlékbeli és intellektuális elem egy erős, mély hangulatban van összefogva, egy tiszta lirai érzésben, úgy hogy szinte látjuk folyton a költő befelé forduló, elborult szemét, a mint mélyen megindulva visszanéz az önmaga kezdeteibe.

Hogy ezt a hangulatot leginkább a szimbolikus tárgyalási móddal viszi át ránk, az a tárgy természetéből folyik, a mint hogy – s ez manapság ritka művészi erény – Kosztolányi mindig ura marad magának, nem merül el sem hangulatában, sem tárgyában s ezért mindig biztosan tudja felhasználni költői művészete minden eszközét. Örülünk, hogy ez a finom és gazdag munka megszületett, örülünk, hogy végre a gyermekkor is megkapja a maga megszólaltatását irodalmunkban.