Mikszáth Kálmán nemcsak a mi legnagyobb élő belletristánk, hanem a mi még ennél is többet érhet ő neki: igazán boldog ember. – Hisz’ körülbelül mindaz valósággá vált körülötte és vele, a miről valaha szépet és elérhetetlennek látszót álmodhatott. Mindene van már: még életében megért halhatatlansága is. Ő az egyetlen magyar ember, a kit ma, ebben az országban, mindenütt igazán, szívből és őszintén ünnepelnek.

És milyen szeretettel történik ez! A hogyan csak azokkal történhetik, a kik egész életökben, mindig, öntudatlanul is azon dolgoztak, igazi munkával, hogy másoknak örömet, élvezetet, gyönyörűséget szerezzenek. Kinek sikerült ez úgy, mint neki? Ki van közöttünk, a ki úgy elmondhatná, a hogyan ő: nincsen ellenségem, csupán csak barátom van. Nem szabad minekünk ő benne mást látnunk, mint a nagy magyar írót, a ki azért lehetett olyan nagygyá, mert olyan nagyon magyar.

Magyarabb írónk egyetlen egy sem volt ezelőtt sem; és íme, ezzel a színmagyarságával is világhírüvé vált már, úgy ismerik Amerikában is, hogy a Ujvilág legnagyobb fia minden nevezetes ember közül ő rá volt legkiváncsibb, azt hiszem, úgy sejtem: az ő megismerésében örült előre is legjobban, a mikor hozzánk került. Nagy diadalunk ez! A minthogy nagy diadalunk maga Mikszáth Kálmán. Jól esik felnéznünk rá, és fénylenünk a fényétől, melegedhetünk a sugárzásától. Hát csak sugározzon tovább, tündököljön a mi sokszor el-elboruló egünkön; hadd legyen itt melegség, világosság.
Ránk fér.

Bársony István.