Dtum
Login with Facebookk
1910 | November

Két asszony

- Nekem kilencz gyermekem van és huszonkét unokám, mondja ijedt és mentegetőző hangon Zsófia Andrejevna Belizs Tolsztoj grófné, a kitől mikor a halállal vivódó óriás, a férje, elhúzza a kezét és elfordítja arczát, mintha milliók húznák, el a kezüket és fordítanák félre haraggal, megvetéssel a fejüket. És a szegény öreg asszony, a kit ötven esztendei együttélés után talán utolsó mozdulatával a legszörnyűbb megaláztatásba taszít az a kéz, a melyet meg akar csókolni, a szégyen tüzével szemében és a megdöbbenés sápadtságával homlokán néz körül a világban.

 

- Hát mi az én rettenetes vétkem, hogy így kell lakolnom? Mi bűnt követtem el, hogy mindenki birám lehet? Hát lehet engem megvetni vagy megátkozni azért, mert az uram mellett se tudtam megfeledkezni kilencz gyermekemről és huszonkét unokámról? Méltatlan lettem arra, hogy Tolsztoj hitvese legyek csak ezért, mert anya módjára szeretem a gyermekeimet...


Az emberi lélek hatalmas problémáinak mestere soha kegyetlenebb problémát nem adott a lelkeknek, mint a melyet a halálos ágyán dobott a szivekre és az a nagy esküdtszék, a mely az itélkezés mohó vágyával siet megalakulni Zsófia grófné körül, jól vigyázzon a szavára és arra, hogy ne tévessze össze Tolsztojjal magát.

 

Mert Tolsztoj Nikolajevics Leó csak egy volt a világon és a mi ennek az egynek az ő magasságában igazság, csak az követelheti a maga számára is igazságnak, a ki vele az életnek ugyanabban a magasságában él. A ki maga is úgy érez, úgy gondolkodik és úgy cselekszik, a hogyan ő élt, gondolkodott és cselekedett.


A Tolsztoj hitvallása a szegénységnek, az elhagyatottságnak és a szenvedésnek szomjazása volt. Megvetése a gazdagságnak, a dicsőségnek és a jólétnek. Ez a filozófía az ő lelkét fölemelte. De lealacsonyította-e annak a lelkét, a ki a szeretet örök követével állott mellette, hogy - mást kívánt neki.

 

Méltatlan hitves és rosz anya-e, a ki az urának és a gyermekének osztályrészeül nem a szegénységet, nem az elhagyatottságot és nem a szenvedést kivánja? A ki , más sorsot kiván a fiának, mint hogy a maga kezével szántsa a földet és a leányának, mint hogy maga varrja össze otromba csizmáját?


A Zsófia grófné házában az aranynak és a dicsőségnek egy kimeríthetetlen forrása fakadt és vitte szét csillogó hullámait a világnak minden tája felé. Merített belőle az egyik kincset, a másik bölcseséget, a harmadik meg a milliomodik gyönyörűséget. Számosan meggazdagodtak általa anyagiakban, számtalan lélekben és erkölcsben.

 

A kiből mindez áradt, annak elég volt a tudat, hogy ez így van. Sőt talán ez a tudat se kellett neki, mert hiszen ez a hiúság öröme lett volna és ő idegen kivánt maradni hiúságtól ás örömtől. De Zsófia Andrejevnában fölsírt a lélek:


- Ömlik a kincs a házamból és ezerek teszik vele ragyogóvá u életüket. A ki fölszedi és árulja, nábob lesz belőle és megvásárolja vele az életnek minden örömét. Szabad-e tűrnöm, hogy csak én gyermekeimnek ne jusson belőle? Hogy mindenki örököljön az Ő apjuktól, csak ők ne örökölhessenek…… Hogy az idegeneknek palotákat ajándékozzon, a gyermekeink pedig födél nélkül maradjanak?... Van olyan emberi vagy isteni törvény, a mely ezt kötelességévé teszi vagy - meg is ENGEDI egy anyának?..


Zsófia Andrejavna nem tudta megérteni, hogy legyen. De oly könnyű-e ezt valóban megérteni?...
Hol van az az asszony és hol van az az anya, a ki megérti? És bűnös-e, mert a gyermekei még közelebb vannak a szivéhez, mint a férje filozófiájának igazságai?


Tolsztoj Nikolajevics Leónak – de csak neki – joga volt azt tenni, a mit cselekedett, mert vallott igazságának őszinteségét bizonyította vele. Joga volt hozzá, hogy ne tagadja meg magát. De Zsófia Andrejevnának, az anyának is joga volt hozzá, hogy ne tudjon megtagadni oly igazságokat, a melyeket egy még a Tolsztoj szent bölcseségénél is szentebb és bölcsebb erő olt minden anya szivében. Az a világ még nem született meg, a mely ezért szegény, megalázott fehér feje fölött pálczát törhetne.


Van-e az ötleten túl valami igazság vagy rávalóság is abban confrontatióban, a mely Zsófia Andrejevna grófnéval szemben odaállítja mint „ ellenképet” egy másik igen nagy ember asszonyát? A Tolsztoj özvegyével szemben a Cuire özvegyét, ezt a rendkívüli nőt, a kiért most a franczia halhatatlanok egy csapata lázadást tervez az Institut évszázados, szent hagyományai ellen, a mennyiben meg akar neki hódítani, egy széket ott, a hol nő még nem ülhetett soha.

 

Ha sikerül, nem bizonyos, hogy ez az asszonynak vagy a franczia akadémiának lesz-e nagyobb dicsősége, a minthogy nehéz lenne megmondani azt is, hogy a Curie házaspár tudományos munkájának korszakos eredményeiben, a kiváltságos elmék e gyönyörű és boldog szövetségében, melyiknek mekkora volt a része.

 

Curiené egy nagy asszony, vagy mondjuk inkább így, egy nagy ember. De ennek az asszonynak a nagysága alkalmas vagy alkalmazható-e arra, hogy annak a másik asszonynak sorsát mérjék vele? Tolsztojnéra azt a kötelességet mérte a sors, hogy egy nagy ember felesége legyen, ennek a hivatásnak minden dicsőségével vagy minden martiromságával.

 

Curiené maga egy nagy ember. Belőle magából árad az a fény, a mely Zsófia Andrejevna grófnét csak egy közönséges halandó szemének kápráztató világosságba állította. A dicsőségnek arra a fajtájára, a melyet Cureiené maga szerzett meg, vagy legalább maga is meg tudott szerezni a maga számára.  Tolsztoj felesége – hűséges, de fénytelen bolygója a maga napjának – igényt soha se tarthatott: de azok a problemák, a melyekbe Zsófia Andrejevna grófné szive beleütközött, Curie feleségét soha maguk elé nem állították.

 

Curienek nem volt olyan filozófiája, a mely egyforma rajongással szeretett gyermeküket: a tudományt a szegénység veszedelmével fenyegette volna. Sőt azért lángolt, dolgozott, fáradt és alkotott mind a kettő, hogy minél gazdagabbá, erősebbé és virulóbbá tegye. Férjének „ megértése” csupa boldog örömet hozott az egyik asszonynak, a másiktól pedig legtermészetesebb, legerősebb, ezer poéta dalában szentté avatott érzésének szinte lehetetlen föláldozását követelte.

 

A Curiené nagysága nem az, a mi a Tolsztoj özvegyéből hiányzik és a Tolsztojné tragikumának egészen más az anyaga, mint a Curiené dicsőségének. A kapcsolat tehát – ha egy szembeállítás alakjában használják is – erőszakos és igazságtalan. Ép oly erőszakos és igazságtalan, mintha Curie érdemét, értékét és dicsőségét valaki kisebbre akarná mérni azzal, hogy ő elfogadta a Nobel díjat, Tolsztoj pedig tiltakozott ellene, hogy neki próbálják adni.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Viszálykodás a Műcsarnok körül Viszálykodás a Műcsarnok körül
A képzőművészeti kiállításokat látogató közönséget december havában...
Szénrendelet Szénrendelet
Vázsonyi Jenő dr., udvari tanácsos, máv. igazgató, magyar királyi...
Erdély Erdély
Erdélyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend:...
Parlamenti válság Angliában Parlamenti válság Angliában
Az a harcz, a melyet Asquith miniszterelnök és Lloyd George...
Ózonfejlesztőgép a lövészárokban Ózonfejlesztőgép a lövészárokban
Ha a jövő krónikása majdan kutatni fog a mostani világháboru...
Achim András és a koaliczió Achim András és a koaliczió
Achim L. András, Békéscsaba szocziálista parasztpárti képviselője...
Uj vérnyomásmérő Uj vérnyomásmérő
Uj vérnyomásmérő, amely a vérnyomás erejét jelzi; azonkivül érzékeny...
Csak egy év múlva kerülhet sor új választásokra Csak egy év múlva kerülhet sor új választásokra
A kormánypártot napokon át nyugtalanította a közeli választások híre....
Homokba ásott betegek Homokba ásott betegek
A beduinok, akiket máig sem értek el pusztai magányukban a művelődés...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98