A franczia drámának leggyöngébb oldala a lírai elem, a költői érzés, a közvetlen belső élmény közvetlen megnyilatkozása. Minden művészetnek van technikai és van konvenczionális része, melyet el lehet tanulni, a franczia néha nagyon is konvenczionális, szinte a ridegségig, nagyon is józan, nagyon is kiszámító.

Ez minden régi tradiczionális művészeti élet fogyatkozása. A franczia kritika egészen más, mint a mienk, vagy a német. A franczia gyönyörködik minden művészeti részletben, minden új artisztikus vonásban és a kritikus örömmel említi ezeket. A német kritika mindig a legelső elvekből indul és ha a darabnak száz szépsége van, az neki mind semmi, ha az, a mit ő a fődolognak tekint, nem felel meg izlésének.

A német kritikus rendkívül individulisztikus. Mindenkinek megvan a maga esztétikája, és mindig a fundamentumnál kezdi. A német kritikus önérzete isteni. Senki ne merjen közeledni hozzá. Oly homályos is, mint Isten szándékai. A franczia kritikus azon az alapon áll, mint a művész, igazi visszhang, igazi képviselője a közönségnek és ezért roppant tanulságos. Egy német kritikustól csak Isten tanulhat, illetőleg, még az is tanulhatna tőle, ha meg értené. Hová lett Lessing világossága és pozitivitása!

Bocsánatot kérünk e kitérésért, de talán nem távoztunk nagyon Batailletől, a kinek darabja minden izében a franczia tradiczió terméke. Témában is. A házasságszegő férfiú ép oly népszerű alak a franczia színpadon mint a bűnös nő, sőt ma talán népszerűbb, mert ez a téma nincsen annyira kimerítve. A komoly drámában, ha a férj bűnös, a nő tiszta lesz, de drámai viselkedése nagyon különböző lehet.

Tőr, revolver, méreg nagyon banális. Az egyik hatásos variáció lehet: fogat fogért; a másik az ezzel való fenyegetés ( a remek Franeilonban ). Van még jobb: a hiteles feleség sikeresen megküzd a vetélytársnővel, legyőzi, kidobja.

Bataille ezt választja: a feleség végtelen jó, nagylelkű, nemcsak megbocsát, hanem meg is védi a férjét az új viszonyból származó veszedelmek ellen. Ezzel meg-, illetőleg vissza hódítja. Az anyai vonás a feleségben győzedelmeskedik az aszszonyon, az asszony féltékenységén, kizárólagosságán. Sőt ez hozza meg a kibonyolítást.

Nem a férfiú pártol vissza bűnbánólag a feleséghez ( az már sokszor volt ), hanem a bűnös leány, a férfiú szeretője engedi át helyét a feleségnek. Megöli magát. A feleség nagylelkűsége, nemessége nyomja kezébe az öngyilkosság fegyverét. Idáig az egészet mint kombinácziót tárgyaltuk és természetesnek találjuk.

A franczia drámairodalom nagy része az adott témák megoldási lehetőségeinek ily kombinálásából származik. Ha úgy tetszik ennek nem kell épen tudatosnak lennie. Ily eleven, pezsgő irodalmi és művészi életben a lehetséges kombinácziók mintegy maguktól adódnék és kialakulnak.

A témának ilyetén megoldása egy nagy nehézséget gördített a szerző útjába. Nem a feleség rajza volt nehéz. A nagylelkű, finom érzésű, igazán jó nő alakját ismeri Bateille. Több ízben fordul elő műveiben. Az alak gyönyörű és Bataille gyönyörűen alakítja. Nehéz a másik nő rajza. Milyen lehet az, a ki ily jó feleség mellől el tudja hódítani a férjet és azután mégis visszaadja neki?

Micsoda versengése a nagylelkűségeknek! Könnyű most, hogy Bataille megtalálta a megoldást, erre a kérdésre feleletet adni. Megtalálni a megoldást, nagy ötlet volt. A másik nő egy tizennyolcz éves leány. A ki úgy szeret, mint Julia, az ösztön természetességével és a szív erejével. Ez a balga szűz. A szerelmén kívül semmi sincsen a szivében, se a jövőnek a gondja, se a múltnak a sajnálata, se bűntudat, se megbánás.

Ez az abszolút szerelem. Ki mondja, hogy ez nem létezik? Ez az a szerelem, mely mindenre képes, az önfeláldozásra is. Ez az a szerelem, mely teljesen átalakítja valónkat, új embert csinál belőlünk, a ki a régit nem is ismeri. Ez az a szerelem, mely annyira boldogít, hogy még az életből is kituszkolhatja az embert. Ez volt Bataille eredeti, drámai ötlete, a melylyel drámáját a nagy szerelmi szenvedély drámájává tette és kissé hűvös szervezetébe az érzés piros vérét öntötte. A maszkok pedig a következők.

A szerelmes leány herczegkisasszony, szülei igazi herczegek, a kik a darab elején már tudják, hogy leányuk egy negyvenéves nős embernek, ügyvédnek, a szeretője. Klastromba akarják küldeni két-három évre, de a leány szeretőjével Angliába szökik. Egy pillanatra a bűnös pár az ügyvéd nejének hatalmában van, a ki megbosszulhatná magát rajtuk és kiszolgáltathatná őket a leány bátyjának. De az asszony nagylelkű és azt hiszi, hogy nagylelkűsége visszahódítja neki férjét.

De ők, mint mondottuk, szöknek. Az egész társaság: apa, bátya, feleség, utánuk. Itt Bataille egy hihetetlen jelenetet fogadtat el velünk, a mi csak ily nagy művésznek sikerül. A feleség találkozik hűtlen férjével és kérdi tőle, hogy örökre pártolt-e el tőle? A férj zavarosan kitér. Ekkor a nő, megtörten, azt susogja, hogy ha mégis vége szakadna ennek az ügynek, akkor igérje meg, hogy visszatér hozzá.

És mi nem botránkozunk meg ezen a végső megalázkodáson. Hát kicsoda az az ügyvéd, hogy így hódolnak neki? Hiszen egészen közönséges ember! De egy fiatal, tiszta leány szereti és szerelmével fölmagasztosítja. Érezzük, értjük, hogy a férfiú tulajdonképen itt mellékes. A mint mellékes a villámnak, micsoda toronyba csap, micsoda tájképet világit meg.

Ez a férfiú szeretve van. Midőn azután a fiatal herczeg agyon akarja lőni az ügyvédet, mindkét nő előkerül és testével takarja. Ekkor lövi magát agyon a leány; oly boldog volt, hogy eleget élt A mi következik, csak ronthatja boldogságát. Érzi, hogy a hites feleség eddig nagyobblelkű és odaadóbb volt mint ő, mert le tudott mondani férjéről. Most ő túltesz rajta, mert mindenről lemond, az életről is.

A darabnak vannak egyenetlenségei, de mint franczia dráma, kitűnő. Szerkezete nem oly sima, mint ily kiváló szerzőé lehetne, a herczegi milieu nem szükséges és túlságosan tolakodó, egy gyóntató pap szerepe fölösleges, a harmadik felvonás majdnem ismétlése a másodiknak, de szinte jobb szeretjük, hogy nem oly matematikai szabású a mű és van benne érmés, szenvedély. A második felvonás vége bizonyára a franczia modern dráma legnagyobb jelenetei közül való.

Márkus Emma pedig csodás egyszerűséggel, halkított tónusban, benső módon játszotta a feleséget. Mindent elhiszünk neki, nagylelkűségét, jóságát, nagy szenvedéseit és hogy semmi gyűlölet nincsen benne. Nem hiszem, hogy Bataille képzelete gazdagabb volt mint Márkus Emma alakítása. De Paulay Erzsi nehány tónusa, érzéskifejezése és attitude-je méltó volt Márkus Emma játékához.

Alexander Bernát.