Robinson nemzetségfája

1911 | Április

Míg emberek laknak e földön s lesz a tengernek elhagyott, magános szigete, Robinson története mindig új marad. A jövő századok gyermekei ép úgy meg fogják érteni lelkükkel és szívükkel, mint megérti és szereti a XX-ik század gyermeke is, tizenkilencz évtizeddel azután, hogy Defoe Dániel megírta yorki Robinson Crusoe életét és csodálatos kalandjait.

Mert a magános ember, kiszakítva a czivilizáczió világából s az ősember életkörülményei közé jutva, át fogja élni az ősember minden küzdelmét és viszontagságát akkor is, ha gépeink végképen meghódítják a levegőt s a villamosság feltárta minden csodáit.

Ezért van az, hogy Robinson nem vesztette el s még sokáig nem fogja elveszteni vonzóerejét a műveltség történetíróira sem. Ez évben, íme, s az elmúlt esztendőben, egészen új, eddig még nem ismert s valóban érdekes régi nyomait leljük meg annak a történetnek, mely Defoe lelkén és elméjén át Robinson Crusoe halhatatlan történetévé nemesült.

Mindmostanáig úgy élt a köztudatban, hogy Defoe hősének eredetije egy Selkirk Sándor nevű skót matróz volt, ki megszökött hajójáról és kapitányától s négy évig élt egyedül a délamerikai Juan Fernandez szigeten, míg 1709-ben meg nem találta egy angol hajó és két év elmúltával partra nem tette Angliában.

Történetét a következő évben elmondotta egy Woodes Rogers nevű angol író s így kelt szárnyra az a kósza hír, hogy a nagy Defoe voltaképen Selkirk Sándor naplójának adott nyilvánosságot regényében. De a rágalom nem élhetett sokáig, mert Defoe könyvének bája, elragadó részletei teljesen függetlenek az egyszerű skót matróz élményeitől.

A valóban átélt élet, melyből Robinson Cruso története keletkezhetett, úgy tetszik, most vált ismeretessé egy franczia író, Muret Maurice, a Journal des Débats munkatársának érdeméből, ki a Revue Hebdomadaire múlt év szeptember huszonötödiki számában szerencsés bizonyítékokat sorol fel arra, hogy Defoe Garcilaso de la Vega, a hires spanyol író egyik történetéből merítette anyagát és benyomásait, midőn megírta Robinson Crusoe élményeit és viszontagságait.

Ép úgy, mint a hogy Shakespearet is nem egy drámájának megirására régi - magukban jelentéktelen - olasz novellák ösztönözték, s tárgyainak egyikét meglelni Boccaccio egy történetében is, a nélkül, hogy ez csorbát ejtene irodalmi nagyságán és eredetiségén.

Garcilaso de la Vega története 1688-ban jelent meg angolul Londonban, harminczegy évvel azelőtt, hogy Robinson megjelent, s részletesen elmondta egy spanyol matróznak a karibi tengerben, az Orinoko torkolatával szemben átélt hajótörését és megragadó élményeit.

Pedro Serrano - így hívták a hajótöröttet - hét esztendeig élt egy magányos kis szigeten. Sorsa és kalandjai nagyon hasonlítanak Robinson viszontagságaihoz. Sokkal jobban, mint a skót matrózé, ki nem volt hajószerencsétlenség áldozata, hanem elbujdosott egy erdőben s nem tért vissza többé hajójára. Ellenben Serranót, hajótörése után, egy kis homokszigetre vetették a tenger hullámai, ép úgy, mint Robinsont s a szerencsétlenség színhelye szakasztottan olyan, mint Defoe regényében.

Belefáradva az elemekkel vívott küzdelembe, a spanyol matróz előbb öngyilkos terveket forgat agyában, míg eső nem kerekedik s az égi vízzel nem olthatja szomjúságot. Akkor aztán bejárja a homokrétet és sok kagylót talál, melyekkel lecsillapíthatja éhségét is.

Üdítő álom száll reá, s reggelre kelve nagy öröm és meglepetés éri. Egy roppant nagy teknősbékát pillant meg a part közelében.Mozdulatlanul várja be közeledését, aztán elvágja visszavonulásának útját, fölborítja és megöli a zsebkésével. Aztán megszárítja húsát a napon, s mennyei élvezettel falatozik porhanyó, lágy izomrostjaiból, a teknőjében pedig felfogja az esővizet, így menekül meg az éhen- és szomjanhalástól.

Most már az volt a főgondja, hogy tüzet szíthasson. De hogyan? Eszköze nem volt hozzá. Mert nem talált egy darabka követ sem az egész partvidéken. Belegázolt a vizbe s végre talált néhány kovakövet a tengerfenéken. Most már előcsiholhatott néhány szikrát késének vasával s meggyújthatta a halomba összegyűjtött száraz mohát.

Midőn ennyire vitte, gondja volt rá, hogy a tűz többé ki ne aludhassak. Ez is sikerült s úgy érzi, hogy életének legszebb napját érte meg, midőn először eszik főtt húst a magányos szigeten. Évek multával is könny szökött a szemébe, midőn elhagyottságának erre a nagy eseményére gondolt.