Emlékeztek-e arra, amikor „A mi pályánk” címen így kezdtem az elbeszélést: „Sok vizet megittam már azóta, hogy abból a korból kinőttem, amelyben most Ti vagytok…”

Ezzel nem a koromra akartam célozni, de tényleg szó szerint kell azt érteni.
Tudniillik a gyorsuszást még mai napig sem tudtam kifogástalanul elsajátítani s így csak azzal nem vagyok tisztában, hogy miként történik a levegővételnél a fejmozdulat s rendesen épen akkor kapok egy csomó vizet, amikor a szájam levegőért tátom ki.

Hogy kitől veszek uszóleckét? Hát azoktól a pajtásaitoktól, akik ott treniroznak s mondhatom, nagyon szivesen magyaráznak minden alkalommal s nem is sejtik, hogy az öreg Miska bácsit tanítják. Hát hogy is gondolnák, mikor az ősz haj oly sok mindent elrejt.

Egy szép napon megint csak tátogattam és iszogattam, amikor pihenés közben hallom ám, hogy a Barcsaysták milyen jól sikerült uszóversenyt rendeztek, hogy a Rudas zsufolásig megtelt, hogy több mint száz induló volt, hogy milyen jó eredményeket értek el, hogy az intézet tanári testülete is jelent volt az igazgató urral az élén és ilyen dolgokat.

Gondoltam magamban, ez nem csekély dolog. Megkérdeztem a szerkesztő urat a hivatalban, hogy tud-e erről a versenyről? „Sőt ott is voltam!” válaszolta a szerkesztő ur, „csak elfelejtettem Miska bácsinak szólni. Sajnálhatja, hogy nem látta!”

Ne csodálkozzatok fiuk, hogy a szerkesztő ur ilyen hangosan beszél velem, de már öreg vagyok s kissé nagyothallok. Mit tehettem egyebet, elmentem a Barcsay-utcai gimnáziumba s megkértem a tornatanár urat, engedné e győzteseket elfényképezni lapunk számára.

A tanár ur szives készséggel tett eleget kérésemnek s így neki köszönhetitek, hogy magatok előtt láthatjátok a szépen sikerült ifjusági sportünnepély győzteseit.