A franczia zene egyik büszkesége, Jules Massenet augusztus 13-án meghalt. Az egész kontinensen ünnepelték; minket magyarokat nemcsak ismert hanem szeretett is, meglátogatta Magyarországot két ízben is: 1879-ben és az 1885. évi budapesti országos kiállítás idején; a magyar zene fölpezsdítette alkotó tehetségét, hatása alatt egy igen szép zenekari művet szerzett (Suite hongroise); és Szabadi Ignácznak, sok talpraesett magyar zenedarab szerzőjének „Plevna induló”-ját, „Török-magyar induló” czím alatt átkomponálta nagy zenekarra – olyformán, mint negyven évvel azelőtt Berlioz a Rákóczi-indulót; az eredetinél hosszabbá, főleg pedig művészibbé s hatásosabbá tette.

Akkor mi már hosszú évek óta gyönyörködtünk két nagy operájában. A Lahore királya”, a czímszerepben Odry Lehel felejthetetlen művészetével, heves pártharczokst idézett fel, mert az ekzótikus, indiai tárgy sajátszerű zenéje tele volt az akkor rosszhírű „wagneri disszonancziával”. Szépségeit untalan megrontotta ily fülsértő, szokatlan összhang - a mi azonban száz év óta mindig a művészet kifejezőeszközeinek haladását jelenti.

A mai úgynevezett modern zeneszerzők művei mellett Massenet disszonancziái már valóságos naiv, gyermekded szépségeknek tűnnek fel. Szintén még a Nemzeti színházban hallottuk a nagy franczia szerző másik operáját: „Heródiás”-t; ekkorra már az egész közönség megbarátkozott Massenet stiljával, mindenkit elragadtak szárnyaló dallamai, forró páthosszal váltakozó nemes melegsége, újszerű deklamácziójának fordulatai - a kerek áriák összekötő részeiben - a zene páros ritmusába lágyan be-beomló trillái.

S mind a két operában az eredeti, keleti dallamokkal fűszerezett ragyogó, mese-hangulatú balletzenének külön rendkívüli sikere volt (A „Heródiás”-t a saját házába költözött Opera ide is átvitte; már akkor a czimszerepet, Bartolucci Vittorinától Hilgermann Laura örökölte s vitte diadalra.)

Azóta írott operái közül „A navarrai lány” - Judit és Holofernesz története dióhéjban - ma is, tizenöt év óta, műsoron van a M. Kir. Operaházban; főleg a zenekari intermezzo ma is ellenállhatatlan hatású. De az énekszólamok rámutatnak arra, hogy mért nem nyertek nálunk polgárjogot Massenetnek (az egy „ Manon” kivételével) összes többi operái: Cid, Werber, Eselarmonde, Thais, Ariane, Le jongleur de Notre-Dame, stb.

Sőt egyáltalán színre sem merték hozni az egymást felváltó operaigazgatók. Mindegyikben van ugyan hév, meg van a könnyű érthetőségre törekvő egyszerűség ( homofonia), megvan a kidolgozásbeli csín, ragyogás és ízlés - de többé nem új hangok; a dallam eredetisége ép úgy hiányzik belőlük, mint az ellenállhatatlanul lebilincselő szenvedély vad ritmikája.

Francziaországon kívül csak Bécsben volt tomboló és maradandó sikere két Massenet-dalműnek: mert „Manon” és „Werther” zenéje, főképen pedig tárgyuk különösen egyezik a bécsi kedélylyel, érzülettel: másutt - olasz- és németországi színpadokon - ezeknek a sikere sem volt elég meleg és tartós. Nálunk a „Manon” majdnem húsz évvel elkésett, pittoreszk zenéje tetszik is, műsoron is van.

A kik azonban ismerjük Puccini „Manon Lescaut”-ját; az olasz zeneköltő alkotó képzeletének adjuk a pálmát. A bécsi udvari opera is tisztelettel mellőzteti a kiváló franczia zeneszerző többi dalműveit; mondhatni; csak a név becsületéért hozta színre a mult télen, tíz évi késedelemmel, az Anatole France elbeszéléséből írott „Miasszonyunk bohóczá”-t.

A tiszteletben, sőt dicsőségben, bőven volt része Massenet-nek: a százados hírnevű párisi Conservatoire tanítványából annak zeneszerzéstanára lett, a franczia szépművészeti akadémia tagja volt s a becsületrend nagykeresztjével díszítették fel. A sors különben is kegyes volt hozzá: születése óta jómódú volt elérte a patriarkák korát, épen negyedév telt el 70. születésnapja óta, mikor egreville-i pompás nyaralójában az utolsó, talán legnagyobb szerencse érte: a szenvedés nélküli, hirtelen halál.

Kereszty István.