Szegedről írják, hogy egy sebesült kapitány, a ki Auffenberg tábornok győztes hadseregéből való, érdekes dolgokat mondott el huszárságunk hősies magatartásáról és arról, hogy hogyan lelkesítette hadseregét Auffenberg generális.

- Felejthetetlen emlékei lesznek életemnek azok a napok, a melyeket Auffenberg hadseregében átéltem. – mondotta a kapitány – Diadalról diadalra mentünk, mindig csak előre. Huszárságunk páratlan vitézséggel harczolt. Honvédhuszáraink megrohantak ágyúütegeket, gyalogságot, lovasságot. Úgy lelkesíteni, bátorítani, buzdítani, mint Auffenberg lovag, azt hiszem, senki sem tud. Az egyik napon például szóról-szóra a következő napiparancsot adta ki:

„Fiuk! Magyar huszárok! Most elmegyünk és a muszka czárt elhozzuk hozzánk vendégségbe. A ki nem akar jönni, az menjen haza!”

Ezt a parancsot minden ezred előtt fölolvasták, a mi a huszárok közt óriási lelkesedést keltett. Egy ízben megesett, hogy a nehéz terepen néhány lovassági ágyút elhagytak a fiuk. Nagyon röstelték az esetet s különösen rosszul estek Auffenberg tábornok szemrehányó szava:
- „Ha vissza nem szerzitek nekem az ágyúkat, ne kerüljetek többé a szemem elé.”
Szomorú képpel oszlottak szét a huszárok, éjfél után azonban lóra kaptak és nekivágtak a sötétségnek. Tudták, hogy merre mentek az oroszok. Reggel kilencz órakor már visszajöttek a huszárok. Magukkal hozták az ágyúkat, sőt szereztek hozzájuk orosz ágyút is vagy negyvenet. Hogy milyen nagy volt az öröm, azt nem lehetett leírni. A fiuk ráborultak a visszaszerzett ágyúkra, ölelték, csókolták a hideg bronzot és körültánczolták. És Auffenberg kibékült a legényekkel….