Az „U. 50.” Tengeralattjáró hajó megkapta a parancsot, hogy induljon el a nyilt vizekre az angol hajók ellen. A parancs ugy szólt, hogy a semleges hajókat lehetőleg kimélni kell, de akárhol is találkozunk angol hajóval, igyekezzünk könyörtelenül elpusztitani.
Az indulás napját megelőző időkben minden készületet megtettünk. Friss ivóvizet és elegendő mennyiségű élelmiszert hoztak a hajóra és ami a legfontosabb, elegendő torpedót szállitottak számunkra.

Van-e fogalmuk róla, hogy milyen egy torpedó, ez a rettenetes fegyver, melyből egyetlen lövés a tenger fenekére küldheti a legnagyobb hajóóriást is? Mindenekelőtt jöjjünk tisztába vele, hogy miről nevezték el a torpedót? Akik járatosak a természetrajzban, azok tudják, hogy a tenger titokzatos állatvilágában van egy hal, amelynek az a tulajdonsága, hogy ha megérintjük, villamos ütést érzünk. Ezt a villamos halat torpedónak nevezik. Ettől kapta tehát a nevét a torpedó, melyet eszerint bátran nevezhetünk robbanó halnak.

Egyébként a torpedó inkább hasonlít egy szivarhoz, mint halhoz. A hallal legfeljebb az a közös sajátsága van, hogy ez is a vizben uszik – de még milyen sebesen uszik – s hogy a torpedónak is van „halhólyagja”, amelyik az uszás megkönnyitésére és arra szolgál, hogy le ne merüljön a vizben. A torpedó „halhólyagja” tulajdonképpen egy légüres tér a lövedék belsejében. A mi buvárhajóink a legnagyobb torpedókkal vannak felszerelve. Kaliberük 50 centiméter és 130 kilogramm robbanó anyag van benne. Ez a lövedék hat kilométerre biztosan talál és el lehet képzelni, micsoda borzasztó erővel pusztit a robbanáskor.

Amikor a torpedó hozzánk kerül, már meg van töltve 150 légnyomás süritett levegővel. Kilövésnél aztán egy szabályozó készülék segitségével olyan erős levegőt bocsátunk a torpedó motorjához, amennyi elég arra, hogy a lövedék egyenlő sebességgel befussa a kívánt utat. Egy-egy torepdó 14-15.000 márkába kerül, érthető tehát, hogy nem igen lehet pazarolni. Ritkán is történik meg, hogy célt tévesszen…

Indulás előtt még egyszer alaposan végigvizsgálják a buvárhajót. A legkisebb csavarig megnézik, hogy rendben van-e minden, mert a legkisebb hiba életébe kerülhet annak a harminc embernek, aki utrakél a hajón. Elszántan és bátran szállunk le a hajóba. Mindnyájan el vagyunk készülve rá, hogy utközben baj érhet bennünket s akkor nyomtalanul elmerülünk – hajóstól együtt – a tenger hullámaiban Ám azért egyikünk sem tétovázik, ha kell, bátran halunk meg a hazáért…

Rajta hát! A parancsnok kiadja a parancsot és hajónk elhagyja a kikötőt és gyorsan siklik tovább, ki a nyilt tengerre. Most még a víz fölött uszunk. A periszkóp csöve mint valami kályhacső nyulik fel s a hajó oldalába erösitett torpedólanszirozó csövek, mint fenyegető ágyuk merednek ki jobbra-balra a hajó testéből.

Mi tengerészek valamennyien a helyünkön vagyunk, bármely pillanatban készen arra, hogy hajónkkal a víz alá merüljünk. A buvárhajó belseje semmi kényelmet sem nyújt. Nem arra van berendezve, takarékoskodni kell itt a térrel. Csak a legszükségesebb mozgásra van helyünk. Mindegyikünk a maga örségén áll, kezét valami gépezeten nyugtatja, hogy ha parancs jön, azonnal müködésbe hozza. Minden pillanatnyi késés veszedelmet jelenthet. Itt a gépek parancsolnak, azok zugnak, zakatolnak a hajó belsejében s mi csak azért vagyunk itt, hogy ök müködhessenek. A falak, az ajtók – ezek tulajdonképpen szük, kerek nyilások – folytonosan olajtól csöpögnek és mi nálunk levő csepücsomóval folytonosan törölgetjük ujjainkat.

Mint kisértetek állunk, mozgunk a hajó homályában. A parancsnok figyelő szemmel áll a helyén. Minket negyedóránkint leváltanak s addig függő ágyakban pihenhetünk a fárasztó szolgálat után, de a parancsnokot nem válthatja le senki. Ő nem mozdulhat el a helyéről. Ha megéhezik, mellette van valami elemózsia, abból „lakmározhat”.

Már jól kint vagyunk a tengeren, amikor az ügyeletes harsány hangon kiáltja: - Vigyázat, egy uszó akna közeledik kelet felől! Erre rögtön a gépfegyverhez, sortüzet a veszedelmes ellenségre. Az aknát sikerült távolról felrobbantani. Rettenetes robbanás hallatszott és emeletnyi magas vizoszlop tört fel az akna robbanás helyén. Vigyázva tovább uszunk. Berreg a motor, a hajó élesen hasitja a hullámokat.

Több órája mentünk már, de nem találkoztunk senkivel. Azért egy percre sem szünetelt a kémlelődés, figyelés, ami rendkivül fárasztó szolgálat. Már vágytunk rá, bárcsak utunkba akadna valami ellenséges hajó, hogy egy kicsit „igazán dolgozhatnánk”.
Az ügyeletes ujra kiált: - Hajó a láthatáron! Még nem lehet tudni, hogy milyen. A parancsnok kiadja a rendeletét: - Vigyázat, mindenki a helyén legyen. A távcsőn kémleli a közeledő hajót, aztán jelenti: - Norvég. Boszszusak lettünk. Hát még mindig nincs kilátás harcra? …

A norvég hajóról is észrevettek bennünket. Közeledtek, de mikor megtudtuk, hogy postahajó, nem tartóztattuk fel, hanem utjára eresztettük. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, aztán tovább…
Hirtelen szél kerekedett, a tenger erősen hullámzott, a hajó belsejében már nagyon is fojtott volt a levegő s érezhető volt a fülledt meleg. Több mint egy órát mentünk megint, amikor a parancsnok végre hirtelen megszólal: - Lemerülni! Gyorsan meginditottuk a villamos áramot s hajónk a következő percben már a víz alatt ment tovább, csak a periskop nyult a víz szine fölé. A parancsnok a periszkópon vizsgálta a környéket. – Angol hajó közeledik, - mondotta – mindenki a helyén legyen. Izgatottság vett erőt rajtunk. Megfeszült idegekkel állottunk a helyünkön. Az egyik tengerész a kormányzókészüléken tartotta kezét, hogy adott pillanatban a kellő irányba forditsa a hajót. Másik a torpedóirányzónál volt, viszont többen a lanszirozócsövek körül őrködtek. Minden készen volt rá, hogy a torpedót kilöjjük. Csak a parancsot vártuk.

- Angol cirkáló! – jelentette a parancsnok.
- Észrevett bennünket!
Egy pillanatig csönd. Majd a parancsnok bosszus felkiáltása hallatszik:
- Menekülnek a gazemberek. Utána, el kell érnünk őket.
Mi, akik a helyünkön voltunk, nem láthattunk az egészből semmit. Csak éreztük, hogy hajónk fordul egyet s gyors iramban száguld előre, más irányban. Az angol hajó eszeveszetten rohanhatott, hogy be ne érjük.
- Legnagyobb sebességgel! – kiáltotta a parancsnok – be kell érnünk őket. Nem menekülnek előlünk.
Borzasztó zajjal kattogott a motor, zugtak a gépek.
Hallani lehetett, hogy szeljük a hullámokat. A hajó belsejében rettentő hőség. A falakról, a gépek acélszerkezeteiről csurgott az olaj, nem győztük eleget törülgetni a kezünket. Kiállhatatlan fojtó, büdös szag. Ugy éreztük, mintha a hajó belsejében világitó villanykörték sütnék a testünket. Valóban mások – akik nincsenek ugy hozzászokva, mint mi – egy óráig sem birnák ki az itt tartózkodást.
De ezzel nem is törődünk. Idegeink végsőkig feszülnek. Vajjon beérjük-e az ellenséget, vagy meg tud előlünk menekülni? Jutunk-e olyan közel hozzá, hogy egy lövést leadhatunk rájuk?
Esetleg felveszik velünk a harcot, esetleg eltalálják hajónkat s elmerülünk. De az is megtörténhetik, hogy az őrült hajszában aknába ütközünk. … Az idegességnek, türelmetlenségnek izgalmas órája következett. Egyre nyomában voltunk az angol cirkálónak, de még mindig nem jutottunk lőtávolságra. Végre hangzik a parancs: - Lövésre készen!
Ugy látszik, mégsem fog megmenekülni az ellenség. Az irányzónál levő tengerész beállitotta a torpedót, a lanszírozócsőnél idegesen várakoztak a matrózok, hogy melyik percben robbanták fel a puskaport, amelyik a csőből kilövi a torpedót.
- Szabadonbocsátani! – hangzik a vezényszó. A matrózok lélegzetvisszafojtva teljesítik a parancsot.
A torpedó elhagyta a lanszírozócsövet… Némán, ideges türelmetlenséggel számláljuk a perceket, hogy hallunk-e valami hangot?
Egyszerre csak tompa dörgés hallik a hajó acélfalán keresztül.
- Eltaláltuk az angol hajót.
- Sülyednek! – kiáltja a parancsnok.
Valamennyiünkből kitör a lelkesedés.
- Éljen Németország! Éljen a császár! – kiáltjuk túláradó örömmel s önkéntelenül elkezdjük énekelni a „Wacht am Rhein”-t…
Boldog extázisban ölelgettük egymást. Ime hazánk legkonokabb ellenségének ismét kiszedtük egy méregfogát. A lanszírozó cső mellett álló matrózok olyan hálával simogatták a félelmetes fegyvert, mintha a saját édes gyermeküket cirógatnák. A parancsnok azonban véget vetett az örvendezésnek.

- Fiuk, most elég legyen. Teljesitettük kötelességünket hazánk iránt. Az angol hajó szemmel láthatólag sülyed, nekünk kötelességünk, hogy a tehetetlen ellenség megmentésére gondoljunk.
Néhány pillanat mulva már ujra a víz fölé emelkedett a buvárhajó s mi gyorsan a sülyedő hajóhoz iramodtunk. A parancsnok átment a hajóra, átvette az angol parancsnoktól az írásokat. A csónakokat leoldották s megkezdtük a mentést.

Többet az angol matrózok közül a mi tengeralattjárónkon helyeztünk el. Rövidesen a helyszinre érkezett egy segélyhajó. Az ellenséges legénység közül egy sem vesztette életét, a hajó azonban nyomtalanul eltünt a tenger hullámaiban.