Dtum
Login with Facebookk
1915 | Május

Két hajó

( Karinthy Frigyes novellái)

Az író vagy gyermek, vagy kamasz: írja valahol Neitzsche és ez a mondás, hirtelenül eszembe villan most, e könyv olvasása után. Karinthy Frigyes a játékos művészek közül való, de nem gyermek. Sokkal fürkészőbb, tanultabb, mámorosabb. A gyermekek nem így játszanak. Ő furfangos, körmönfont, izgalmas játékokat eszel ki, mint a kamaszok, a komoly és kíváncsi, koránérett tizenötévesek, a gimnazisták.

 

Azzal játszik, hogy széttöri a játékokat s megnézi, mi van bennök. Bontsuk szét a konyhában a villanyos csengettyű telepeit, vegyük ki a penészes sárgaréz csavarokat, kapcsoljuk össze két idegen drótot, hadd lássuk, milyen zenebonát ver, bár a ház meg is siketül tőle. Törjük szét a hegedűt. Meg kell keresnünk hogy a néhány ökörbél-húron és a favázon kívül, mi a hegedű lelke. Kísérletezzünk az állatvilággal is.

 

Adjunk a kanárinak húst és rumoscukrot, hogy megtudjuk mint viselkedik velük szemben ez a vegetáriánus és antialkoholista állatka, aztán zárjuk a szennyes-ládába a kutyát és forrasszunk a macska farkára egy ökölnyi szurok kupacot.

 

Egyéb problémák is vannak, amelyeket nem eléggé hánytak-vetettek meg az iskolában. Mi lenne például, ha a vérünk zöld lenne és a víz gyulékony, ha a fejünket le tudnánk strófolni és labdázhatnánk vele? Mind sürgős, megoldásra váró problémák, amelyekkel a fizika-óra után szoktunk bíbelődni. Mert a fizika után jön a metafizika, amely nem szerepel a tanrenden.

 


Áldott, boldog kamaszkor, rugékony és termékeny, csupa rügy és bimbó, költők kora. Már ismerjük a valóság elemeit, de szerencsére még nem gyökeresedtek agyunkba, még nincs nevük, mint a nyárspolgárok agyában, még lehet mozgatni őket. Játszunk velük. Tudásunk által csak a játékszobánk gazdagodott. A valóság skálájának egyik végén – az alsó végén – a humor van, a szatira, a másik végén – a felső végén – a metafizika.

 

Mind a kettővel tiltakozik az író az élet sanyarú rendje ellen, az ellen, ami a többieknek törvény, a kopás, a múlás, a halál ellen. Lefelé licitál és aztán fölfelé licitál. Semmise természetesebb, mint az, hogy a humorista egy ponton a csodálatos felé fordul s az embert, akit bemutatott már a hibái csonkaságában, sántán, vakon és bénán, bemutatja mindenhatóságában is s megnövekedett alakját a képzelete reflektorával vetíti az égboltra. Számára a valóság mind a két esetben csak kiinduló pont, ugródeszka, ahonnan lehet lefelé is ugorni, de lehet fölfelé is ugorni.

 


Carinti például elkísér a körúton egy totyakos urat, neveti, hogy bukdácsol, aztán megállapítja, hogy az ember általában még járni sem tud. Aztán Karinthy Frigyes, a másik, novellát ír ugyanerről az emberről, szárnyakat csatol a vállára, ujjongva kiált föl, hogy az ember röpül, túl a téren és az időn, a lehetetlenség határ nélkül való világába a meséskönyvek menyországába. Micsoda antagonizmus és micsoda rokonság.

 

Nagyon egységesnek, egytestvérnek érzem ezt a két írót. Szatírája és metafizikája egy tőről fakadt, a keserű és mérges gyökérről, amely az élet televényébe ereszkedik. Minek homlokán az a sok osztályozó enyves cédula. „Szellemes csipkelődő”, állapítja meg róla egyik komüniké. „Csodákat bolygató, titokzatos író”, szól egy másik ítélet. Mennyivel illőbb lenne leírni ezt az egyszerű szót: „költő”.

 

Mert igazi költőnek mutatkozik ebben a könyvében, a választottak, kiváltságosak fajtájából, akinek csak a legfontosabb dolgokkal van köze. Minden, ami van, csak anyag a számára, hogy valami nagyobbat és magasabbat mondjon vele, hogy a köznapi szavakkal és történetekkel egy mélyebb és tündökletesebb képet varázsoljon elénk, amely már az igazi valóságot tükrözi s egy új érzelmi megismeréshez segít.

 

Ennyiben rokon az új nemzedék általános művészi törekvéseivel, amely nem éri be egy sikerült verssel, vagy egy nyelv-gyakorlat szerű, ismertető és ábrázoló novellával, de túl ezeken a merőben mesterségbeli ügyességeken, az írásműveket jelképeknek tekinti, hiradásoknak egy ismeretlen világból s útmutatásoknak egy ismeretlen világba.

 

A kötet kétségkívül legtökéletesebb novellája: a Cirkusz. Ez az önvallomás azoknak a szerencsés pillanatban odalehelt makulátlan írásoknak a veretét viseli magán, amelyek sikerültén nemcsak az olvasó meg a bíráló csodálkozik el, de később az író is. Sokszólamú zenekart szólaltat itt meg, a fájdalom és a szeszély, a humor és a tragikum, az öngúny és a gőg, az ember és az író, az élet és a művészet koncertjét, biztos kézzel, hatalmas fortisszimóval, de mégis nagyon egyszerűen.

 

Egy hegedűművészről szól ez a novella, vagy egy bohócról, aki hegedülni tud, de előbb fel kell mászn9ia a cirkusz kötélhágcsójára, légtornász mutatványokat kell produkálnia,  élet és halál peremén, hogy egyszer végre, a szíve mélyéből hegedülhessen is. Tragikus csepürágó…igazi, nagy költő… akiről ma is azt írják, hogy….”szellemes csipkelődő”… és a cirkusz nagydobja csak azt buffogja:…tessék besétálni…


Kosztolányi Dezső

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98