Dtum
Login with Facebookk
1917 | Szeptember

Hollósyról

A Szépművészeti Múzeum mostanában szerezte meg a már régebben tulajdonában lévők mellé három vagy négy művét; mindannyi régebbi keletű, sőt, fiatalkori munka, amelyen még (kivéve a Kiss József egyik versének illusztrációját) meg van a nyoma a tanult tudásnak és maga Hollósy, az ő grandiózusan nagy egyéniségével, amelyet - sajnos éppen a saját hazájában ismernek legkevésbé, itt még bátortalanul és szerényen húzódik meg.

 

Majdnem azt merem mondani, még érzik rajta az akadémia; ámbár ő igen hamar dobta el magától annak nyűgjeit. Alig került ki a müncheni akadémiáról s kezdett dolgozni fivérével, hogy megismerte Corot és Courbet néhány munkáját és azonnal tisztán meglátta azt, amit különben már előbb is kellett magában éreznie, s amit nemsokára Manet és Monet megismerése tökéletesen igazolt benne, hogy helyes fejlődésnek csak úgy van lehetősége a számára, ha elölről kezdi a pályáját, a maga erejéből.

 

Fivérével egy szomorú estén beszéltek erről, és akkor az örökre letette az ecsetet, Hollósy Simon pedig fiatal daccal nekivágott egy új életnek. Ez az este, a két testvérnek ez a beszélgetése lehetett az első lépés azon az úton, amely aztán Nagybányához vezetett.

Mindenki emlékszik még ezekre az időkre, a magyar naturalista, és impresszionista festészetnek nagy lendületű evolúciójára, amikor egy csomó nagyerejű fiatal tömörült össze nyaranta Nagybányán, csak azt kezdi mindenki elfelejteni, hogy Hollósy volt ennek a nagy evolúciónak a magja. Igaz, nem sokáig maradt a többi között, a nagybányai első esztendők lázas munkájából eredő gyümölcsöket ő már nem élvezte.

 

Úgy látszik, arra született, hogy teljesen egyedül járja meg az élete útját; mégis szomorú időszaka volt ez életének: a Műcsarnok újjászervezése nem a nagybányaiak intenciói szerint történt meg, az Új nem kapott benne egyforma súlyt a Régivel, ő pedig nem tudott a maga jogos akaratából engedni, inkább távolmaradt; emellett emberi életében is piszkálódtak s kibuggyantották belőle, túlontúl sok erővel telített fiatal lelkéből az indulatot.

Így történt, hogy egészen magára maradt. Ő maga volt az, aki itthagyott mindent nagy és szent ifjúi felháborodással.

És azóta csak ritkán mutatta magát odahaza; akkor is rendesen nem sok munkájával. Utoljára 1910-ben, a Könyves Kálmán cég szalonjában állított ki néhány akkori és régebbi tanítványával. Ezek a dolgai már a mostani Hollósyt mutatták, akinek odáig való útját ha csak nagyjából is, de mégis ismerték; mégis az akkori elismerő szavak csak félve és tapogatózva kerültek a tollhegyre, és érdemben nagyon távol állottak Hollósytól; annál inkább áradt bőségben a szó mellékes dolgokon való rágódásban.


Élénken emlékszem, mint kurjongatott akkor a napi sajtó az abszolút nemértést takargató frázisokkal és kitételekkel, amelyeknek éppen semmi keresnivalójuk sem volt a Hollósy műveiről szóló írásokban. Siratva emlegettek régi "szubtilis finomságokat", melyeket most "festékmasszák" váltottak fel, amelyek ugyan "erőteljesek és bátran odavetettek" és emlegettek az Istenhátamögül előszedett neveket, amelyekre ráemlékezni véltek, beszéltek lenemtagadható "művészi kvalitásokról" de "bocsánatot kértek", azonban sehogysem tudták többé a régi Hollósyt, azt a "jellegzetesen magyar Hollósyt" megtalálni, akit mindenáron akartak, akire jól emlékeztek és akinek most nem tudták megbocsátani, hogy egyetlen genre képet sem találnak a kiállításán, amelyiken paraszt legények meg lányok vannak, ami pedig szerintük egyetlen dokumentuma lett volna annak, hogy Hollósy magyar festő és csodálatosképpen mindenki azt követelte tőle, hogy magyar, magyaros, sőt: magyaroskodó legyen.

 

Az akkor kiállított "Rákóczi-induló"-ját is úgy nézték, mint valami nacionális ízű genre-t és megdöbbenve jajdultak fel, hogy csupán egy nemzetiszínű zászlónyél van a képen, meg talán egy hajdú még, ami a nacionális ízre emlékeztet, az egész tömeg azonban egy internacionális gyülekezet, amelyikről nem bírták elhinni, hogy a Rákóczi-indulót "énekli", vagy hogy annak a "hangjaitól áts

Legkevésbé sem szándékom itt bővebben kitérni régen elhangzott írások szavára, de ennyit el kellett mondanom, mert szervesen idetartozik és mert keservesen érthetetlen egynéhányunk számára, mért lehet követelni valakitől, hogy mivel fiatal korában egy-két magyar parasztot tett a vásznára, most már egész életében ugyanazt csinálja.

Pedig olyan egyszerű és természetes, hogy másként legyen. Hollósy Simon fiatalsága idején divat volt a genrefestés, tán azt mondhatnám, egyetlen út volt az üdvösséghez, egész természetes tehát, hogy Hollósy is csinálta (nem is lehetett nem csinálnia) és az is természetes, hogy - ha már csinálta - nem ment el hollandus avagy sváb parasztot festeni, hanem magyart festett, miután ez közel feküdt a szívéhez.

Csakhogy a művész nem torlaszolja el magát egy kuckóban, hanem progresszív életet él. Hollósynak is jogában állott, hogy fejlődjék és hogy festészetének egy tisztább, önállóbb, önmagáért-valóbb célját találja meg, mint a genre, vagy éppen a nacionalista genre. Ez az egyszerű oka annak, hogy az említett kiállításon egyetlen ilyen munkája sem volt, hanem képek, amelyek emberek voltak, egyszerűen csak: emberek vagy: tájképek (ezen a kiállításon főleg tájképek).

Hogy aztán erről az önmagáért való, témában is tisztán piktori (sem irodalomnak, sem históriának, sem néprajznak, vagy sovénségnek szolgálatába nem szegődött) festészetről nem volt könnyű írni, azt megértem és magam is érzem most, amikor én próbálkozom vele. Mert nem lehet közhelyekké vált kitételekkel, technikus terminusokkal játszva megmondani a lényeget.

 

Hollósyt nem lehet elskatulyázni semmiféle odadobott "izmus"-sal, egyszerűen, könnyedén, hogy abból aztán mindenki magától is tudja a többit. Jóllehet igazi fejlődése a naturalizmusban és impresszionizmusban gyökerezik és ez a tény megtalálható ma is a munkáiban (és azt hiszem, minden helyes úton járó fejlődésnek számolnia kell a naturalizmussal és impresszionizmussal, szinte innen kell el- és kiindulnia) de Hollósy festészete messze túlfejlődött ezeken a fogalomhatárokon, anélkül azonban, hogy expresszionizmus, vagy futurizmus, vagy kubizmus, vagy bármi más izmus lett volna belőle.

 

Annyira nem, hogy még Hollósy-izmusnak se lehet mondani, miután nem lehet belőle olyan iskolát, irányt csinálni, amelyen azonnal megismerszik valamely közös receptnek a használata. Sőt! Éppen a legértékesebb, ez őt legjobban megértő tanítványai különböznek a leginkább tőle és egymástól és pedig éppen, mert a leginkább megértik őt.

Hollósy impresszionista lélek, illetve éppen úgy percipiál, akár a legtisztább impresszionista festő, csakhogy amit magába vesz, azt a legtudósabb kubistának is becsületére váló egzaktsággal egyszerűsíti le és ezt az egyszerűvé finomult impressziót magában megemészti, új életre kelti, kitenyészti és így teszi a vásznára frissen, egyszerre, akár egy bravúros expresszionista (ami nem azt jelenti, mintha gyártaná a képeket: aki látta őt dolgozni, tudja mennyire kegyetlenül szigorú minden munkájával és ismeretes róla, hogy gyakran évekig eldolgozik ugyanazon a művén; azonban amikor be van fejezve egy képe, úgy hat, mintha egyetlen pillanat alatt készült volna) és mégsem hasonlít egyik irányra sem.

 

Talán így érzékeltethetném őt: Ha például megfesti Técsőn az öreg Nereszen hegyet, az nem lesz sem egy akadémikusan megkomponált kép a Nereszenről, sem egy impresszió a Nereszenről, vagy egy naturalisztikus tájkép, sem egy kubista levetítés, sem pedig egy reminiscencia expresszionisztikus kitörése, hanem a kép: maga az öreg Nereszen lesz.

És ilyen minden műve. A tájképei éppúgy, mint a figurái. Ilyen a sok beszédre okot szolgáltatott Rákóczi-indulója is. A kép mai stádiumában, illetve úgy, ahogyan ma készen van, feltétlenül még tökéletesebb (ha ugyan lehet a tökéletest fokozni) mint volt akkor, mikor 1910-ben utoljára kiállította.

 

De akármikor is nézzük, most már nyilvánvaló, hogy igazuk volt azoknak, akik nem tudták akkor benne a Rákóczi-indulót "éneklő", vagy attól "fanatizált" tömeget látni - mert valóban az az embertömeg a képen sem nem énekli, sem nem hallgatja a Rákóczi-indulót, az a tömeg maga a Rákóczi-induló.

Többet itt nem lehet róla beszélni; azokat az embereket a vásznon látni kell (lehet, hogy hamarosan, talán már az őszre látható lesz Pesten). Csak azt akarom még itt egészen mellékesen megjegyezni, hogy éppen ez a kép, amelyet nem találtak magyarnak, éppen ez a le nem tagadható dokumentuma Hollósy Simon magyar mivoltának: kultúrán, átkon és mindenen túlnőtt, differenciálódott finomságokból táplálkozó lelkének örökös hazajárása.

Ha olvassuk Bovary asszonyt, azt mondjuk: igen, Bovary asszony, vagy ha olvassuk pl. Goriot apót, azt mondjuk: Goriot apó; és vannak pillanataink, amikor nincsen is a számunkra Flaubert, vagy Balzac, csupán Bovary asszonyok meg Goriot apók vannak és csak amikor föleszmélünk, amikor ráeszmélünk a mű nagyságára, csak akkor látjuk, hogy nem Bovary és nem Goriot, hanem: Flaubert és Balzac!

 

Ha nézzük Hollósy műveit, először azt mondjuk: Nereszen, vagy Szénaboglyák, vagy Tiszahídja, vagy Rákóczi-induló és éppen azért mondjuk így, mert Hollósyt megértettük; és csak amikor ráébredünk az alkotás nagyságára, csak akkor mondjuk, hogy nem Nereszen és a többi, hanem: Hollósy!

És most minden kommentár nélkül ideírom a következőt: Hollósy önarcképe. (Az utóbbi évek alatt kettőt is csinált. Szándékosan használom ezt a szót: csinált.)

Hollósy művei roppant egyszerűre fokozott alkotások, formában és színben egyaránt a lényegre szorítkozók, az emberei szinte több életerőt jelenítenek meg, mint valamely közöttünk járó emberfia és tájképein a fűnek, fának, földnek szaga van.

 

Igaz ugyan, hogy festészete olyan nívóra fejlődött, amelyről bízvást, mint befejezett valamiről lehetne beszélni, azonban azt merem állítani, hogy Hollósy ennek dacára is, még ma is tovább fejlődik; örök ifjúi erő van benne, amelyik mindig előbbre kívánkozik és amelyik nem tud megállani ott sem, ahol látszólag már nincs és nem lehet tovább.

A mestert benne ugyanazok a dolgok jellemzik.

Az a körülmény, hogy minden új jelenséget a művészetben fiatalos kíváncsisággal siet megismerni és felőle tárgyilagos véleményt alkotni, hogy nagyon is tudja a mások értékét elismerni, még akkor is, ha az értékek a művészet szempontjából szorosan nem, csupán mint kultúrjelenségek fontosak, mint a mai ember agyvelejének szükségszerű (ha mindjárt esetleg tévelygő) termékei legalább is érdekesek, és hogy nemcsak feje, de szíve is van a mások megértéséhez, magában véve bizonysága annak, hogy Hollósy a legkiválóbb mester.

 

Nála csak lényeget tanul a tanítvány, holmi lendületek, vonalvezetési elméletek, vagy színfoltfelrakó receptek száműzve vannak az ő pedagógiájából, ellenben a dolgoknak egyszerű és egységes meglátása, megértése, bennünk szigorúan egységes dologgá való megérlelése és ennek aztán a vászonra szinte primitív becsületességgel való, azt mondanám: spontán kiköpése, azok a dolgok, melyeket igaz lelkiismerettel tanít annak, aki rábízza magát.

Érdekes, hogy a kubizmus feltűnésekor azonnal meglátta az irány talán egyetlen és éppen a festő-pedagógia szempontjából fontos alaptételének értékét, nevezetesen a formáknak egyszerű geometriai alakzatokra való visszatérését. Azonban természetes, hogy meglátta, hiszen ő maga akkor már régen túl is volt ezen és tanította.

 

Természetesen nem mondta, hogy szűnjék meg egy vízszintesen mozgó dimenzió és csak a függőleges síkok egymásutánját hozzuk össze egyetlen síkba, (mert hisz éppen az a kubizmus eltévelygése, hogy azt hiszi, az a távolság, amely közted és köztem van, nem éppen olyan fontos és megfogható dolog, mint te, vagy én), nem ő nem projiciált és nem akart matematikát csinálni abból, aminek végeredményében mégis csak nagy mértékben intuíciónak kell maradnia; ellenben minden korrektúránál elővette zsebéből a gyufaskatulyát, hogyha nem tudtad fölfogni és megérteni a modelled fejét aggódó és szorongva igyekvő tanítvány és - ugye? - egyszerre világosodni kezdett benned.


Egyetlen külsőség van, ami karakterizálja Hollósy tanítási módját, az, hogy nem tűri az életnagyságú tanulmányokat, hanem kicsiny fejeket, kicsiny aktokat (fél, negyed, sőt tized életnagyságot) követel. Ez a külsőség azonban éppen a lényegből következik. Nagyon sok és jól megfontolt tapasztalás eredménye ez és éppen az egységes látás illetve a látott és megértett egységes adása érdekében szükséges.

 

A legtöbb iskolát jellemző technikai fogások, manierek nem találhatók az iskolájában és így lehetséges, csak így, amit már mondottam, hogy nem hasonlítanak egymásra a tanítványai és éppen azok, akik legjobban értik, tisztelik, szeretik és értékelik a mestert és egymást, azok hasonlítanak a legkevésbé.

Hollósy mester az iskolán kívül is szívesen látja maga körül növendékeit. Mindig van néhány tanítványa, aki nála tölti el téli estéit, az ő műtermében. És ezek az esték a legkevésbé sem hasonlítanak valamely festőcsoport művészpolitikai összejöveteléhez; rendszerint a legkevesebb szó esik a piktúráról, annál több irodalomról, tudományról és mindenről, técsői parasztgyerekekről.

 

Hollósyt minden érdekli, mindent tudni akar és mindent szeret, ami szép, különösen az irodalmat, a filozófiát meg a muzsikát. Télen át, friedrichstrassei műtermében hetenként kétszer, vagy háromszor van kamarazene; ő csellózik, a többi hangszert hivatásos muzsikusok kezelik.

De érdeklődik a tanítványai apró életügyei iránt is és nemcsak a szívét osztja meg velük.

És májusban, minden évben, új élet kezdődik. Hollósy otthagyja Münchent és Técsőre megy iskolájával együtt, ahol azután végtelen kedves és közvetlen a kis társaság élete. A kis nemzetközi társaságé. Mert tanítványai a világ legkülönbözőbb messzeségeiből verődnek össze, rendszerint mégis legtöbb köztük az orosz.

 

Oroszországban van talán legnagyobb híre nevének és úgyszólván egyetlen orosz tanítványa sem véletlenül kerül hozzá. Több olyan tanítványa volt onnan, aki Münchenbe nem is, csak Técsőre járt el minden nyáron. Hosszú évek során át (mióta Nagybányát otthagyta) állandóan Técsőn tölti a nyarat iskolájával.

Ezen a nyáron azonban üresen áll a Tiszapartján a deszkából ácsolt nyári-atelier, felette csöndesen gubbaszt az öreg Nereszen, s talán csodálkozva keresi lábai alatt, a Tisza tükrében tótágast álló festőállványokat. Talán harminc esztendő óta először történt, hogy Hollósy Simon egyedül, tanítványok nélkül jött haza Münchenből nyári munkahelyére.

 

Jobbnak gondolta így, mert az az egynéhány ember, akit most is szívesen látna maga körül, most úgyis nagyobbrészt katonáskodik (talán ugyanazon a fronton, mint ellenség áll egymással szemben); és ő meg tele munkakedvvel ment haza, teli új akarattal és azzal a lélekben fekvő szent hittel, ami csak a nagyon fiatal emberek tulajdona, hogy most, most minden menni fog.

Hollósy Simon az idén éppen 60 esztendős, de munkakedve, akarata és hite törhetetlenül fiatal.

Wolhynia, 1917. június.  Wallerhausen Zsigmond

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98