A Szuhomlinov-pörben tett szenzácziós vallomások nem egyedüli bizonyítékai annak, hogy kit és kiket terhel a háború szörnyű bűnéért a felelősség. A Szerbiában megtalált diplomácziai titkos levéltár aktáiból és most nyilvánosságra került egyéb iratokból megdöbbentő világossággal bontakozódik ki a valóság, hogy odaát ellenségeink táborában már évek hosszú során tervezték ezt a véres rajtunkütést és csak az alkalmas pillanatot várták a megrohanásra.

Anglia már 1912-ben készen állva biztatta Francziaországot a Németországba való betörésre, Oroszország azzal csitítja a már évek előtt türelmetlen harczi kedvben égő Szerbiát, hogy a mint elérkezik az "alkalmas pillanat" rögtön reánk veti magát. Más iratok azt mondják el, hogy Belgium angol parancsot teljesített, mikor – saját népe akarata ellenére – behozta az általános katonakötelezettséget és erős hadsereget szervezett.

A háború oka és okozói felől tehát többé nem lehet kétség és az a rágalom, hogy a monarchia vagy Németország taszította volna ebbe a szerencsétlenségbe az emberiséget, gonosz hazugságnak bizonyult. Sajnos, ez a kiderülés, a megtörténteket meg nem történtté már nem teheti, csak az eddigiek mellé még újabb magyarázatát szolgáltatja annak a vad makacsságnak, a melylyel ellenségeink kormányai a megegyezés minden tisztességes, sőt nagylelkű ajánlatának dühös visszautasításával a viaskodás folytatását erőszakolják, ők minden kényszerítő ok nélkül kergették bele népeiket a szörnyű vérontásba, mentségük és igazolásuk tehát csak a győzelem, a hódítás és a zsákmány lehetne, a melyet szerettek.

De hol a győzelem? Vereség vereség érte őket. Szerbia, Románia, Montenegró, Belgium elbukott. Francziaországban sziklaszilárdan állanak a németek és mialatt Kadorna seregei heteken át az eredménytelen rohamok szakadatlan sorában véreznek el a mi legendás hőseink érczfala előtt, a nélkül, hogy egy lépéssel is közelebb juthatnának Trieszhez, azalatt Hindenburg hadai egy nagyszerű támadás lendületével a legészakibb szárnyon is áttörik az orosz frontot, negyvennyolcz óra alatt elfoglalják Rigát és Dünamündét tönkrezúzzák a 12-ik orosz hadsereget, a mely ágyúit és hadiszereit érintetlenül hátrahagyva, fölbomlottan sűrű hordákká züllötten eszeveszett futással menekül, a merre lát. Franczia lapok állapítják meg kétségbeesetten, hogy "egyedül a németek akaratától függ, hogy négy hét alatt Szentpéterváron legyenek."

Mik lesznek az orosz sereg ez új katasztrófájának fejleményei: ezt egész nyugodtan rábizhatjuk – Hindenburgra, a ki jól tudja, hogy mit akar és a mit akar, azt tudja is. De az övénél nem kisebb a mieink dicsősége, a kik oly ragyogó módon intézték el a világháború egyik legvadabb és leghatalmasabb előkészített csatáját: az olasz hadsereg tizenegyedik támadását az Isonzó mellett. Angol katonák, franczia ágyúk és amerikai repülők is támogatták a példátlanul szivós viaskodásban Olaszországnak megfeszített teljes erejét, de győzelemre segíteni a taliánt a mi drága hőseink nem tudta se angol, se franczia, se amerikai czimborája.

Százezernél több ellenséges katona vérébe fult a dühös és kétségbeesett olasz próbálkozás és a mi kis eredményt hetek alatt elért, azt jóformán egy lökéssel visszaszerezte tőle a mieink ellentámadása a Karszt véres kövein. Ellenségeink dühösen rikoltozzák, hogy győzelem nélkül békét nem kötnek. Mi pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy minket legyőzni nem lehet.