Szelid, kék szemek... inkább álmodozó lelkek tükre, mely jámbor, becsületes arcokból tekintget ki.
És ezeket a jámbor legényeket szánta vágóhídra ellenünk az entente. Millió és milliószámra, hogy a tömeg sodrásával vágjanak ki arról az utról, melyre a rettenetes háboru gyötrelmeivel és kinszenvedésével együtt vitt az igazság, a földünk szeretete, a hazaszeretet lobogó érzése.
Győztünk és győztünk! Százezer és százezer orosz itt él most köztünk. Foglyokká lettek, megcsorbult az entente kardja, elfogtuk, őrizzük a tenger sok hadifogoly képében.
Mindenüvé akad, ahol izmos karjuk, becsületes munkáskezükre szükség van. A rendőrségnek is jutott. És Gregor Iván meg a többi hosszu éveket át ott a főkapitányság udvarai, folyosói és hivatalai körül is buzgólkodva amolyan – tiszteletbeli rendőrökké lettek, akik már műértő szemmel nézik a sok bünös felvonulását, amint rendőr kiséri őket az őrszobákra, s a cellákba.
Mindennap akad a tolonckocsi számár is anyag. Az orosz kezdetben mulatságnak nézte. Érdekelte a rongyosok, züllöttek tarka seregét, a jellegzetes fővárosi salak, melynek párját fatornyos falujában nem igen láthatta. És önkéntelenül ő is beleszólt a rendőrök kommandirozásába. Mikor aztán becsukódott a tolonckocsi ajtaja, ő is odament gondosan körültapogatva, jól becsukták-e. Nehogy egérutat kapjon egy is....
Egyszer pedig éjszaka idején nagy ribillió volt a főkapitányságon. Híres betörők, akik százezrekben dolgoztuk, megszöktek a cellából. Szerencsére idejekorán észrevette kámforráválásukat az örszemes rendőr. Nosza rajta! Minden kaput becsukni. Se lélek be, se ki! A gazemberek még nem illanhattak ki az épületből. Egyik kapu alá maga Iván is odaszállt nagy buzgósággal...Szerencséje volt. Egy lapuló alak éppen mellette akart elsuhanni, de Iván résen volt.
- Gospodin rendőr! – kiáltotta és nyakon ragadta a betörőt, aki még harmadnap is fájdította a nyakát, olyan kitünő – rendőrnek bizonyult az Iván.
Akárki meglássa, ha hazakerül Iván, odahaza egészen bizonyosan beáll rendőrnek. Ugy megszerette ezt a pályát.
Csak egyszer zökkent ki a rendérzésből Iván. Akkor volt az, amikor az ujságok – az ő ujságjuk is, mert a fogolytáboroknak van külön orosz ujságja is – hozta a nagyszerű hirt, hogy a mindenható cár már szintén csak egy nagyon szegény ember, aki – isten bocsá! – senkinek sem parancsol. Lelökte trónjáról a forradalom és ezentúl szabadság, nagy szabadság lesz szent Oroszországban. Muzsik és herceg egyforma. Nincs több Szibéria, nincs több kancsuka. Iván erre elővette megkuporgatott pénzét és a szabadság, a forradalom tiszteletére, ősi orosz szokás szerint, irgalmatlanul – beugrott.
Oly korrekte cselekedte azt meg, hogy aznap ő is a kóterbe került.
Igy élnek, igy barátkoztak közöttünk az oroszok, akik közül a legtöbb ehhez a becsületes Ivánhoz hasonlít. Nem ősi ellenségünk az orosz! Tudja isten, szinte hiányozni fog...