Dtum
Login with Facebookk
1920 | Július

Dohnányi (mint zongoraművész)

Dohányi Ernő idei hangversenysorozatát Beethoven zongoraversenyeinek előadásával koronázta meg. Ha Dohnányi nem is jelenti a legintenzívebb erejű előadóművészetet, mégsem lehet tőle elvitatni, hogy bizonyos értelemben az ő művészete a legtöbb, a non plus ultra. Ha tisztán akarjuk magunk előtt látni, hogy melyik művészi funkció az, amelyben Dohnányi a legnagyobbra képes, szükséges, hogy a művészetet, helyesebben a művészi tevékenységet kétfelé bontsuk.

 

A művészet, mint küzdelem: expresszió, mikor adott, kész, sztereotip eszközökkel akarjuk kifejezni legbelső énünket. Küzdelem ez, mert ezek a látszólag engedelmes eszközök (a nyelv, hangok, színek, stb.) nagyon is aktívak és hatásuknak, a művész egyéniségének előnyére való legyőzése, grandiózus, de teljesen sohasem diadalmaskodó törekvés.

 

Maga a műremek tehát nem a legteljesebb kifejeződés, mert koncesszió a művész és eszközei között. Ezért a művészet, mint mesterség (tecng): megalkuvás. Így világos lesz, hogy minden művészet előretörés, de egyúttal megállapodás és minden művész forradalmár és konzervatív egyszemélyben. Hogy törekvéseiben melyik lesz most már túlsúlyban, azt egyedül az egyén életintenzitásának kvantitatív ereje dönti el.

Dohnányi feltétlenül a dekadensek közé tartozik. Mint parnasszista l'art pour l'art-ista szereti hangszerét, meghoz minden áldozatot hangszerének. A Liszt-féle temperamentum kényszeríti a zongorát: és az engedelmeskedni kénytelen; Dohnányi úgy játszik, ahogy a zongorának leginkább kényére van: és a hangszer szívesen hajlik kezei alá. Ezért játéka ment minden szélsőségtől, a legideálisabban zongoraszerű, hiszen legfőbb problémája: hogy ez és ez a szerzemény hogy hangzik legszebben a zongorán.

 

Nagyszerű képességeit mind ezen probléma megoldására kulturálta. Billentése a legszebb, amelyet valaha hallottunk; formaérzéke páratlanul plasztikus és pregnáns; ritmikája, hangsúlyelosztása, szólamvezetése stb. az elképzelhető leg"művészibb"; pianóiról, lehalkításairól csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, úgyszintén fortéjéről is, mely mindig mérsékelt ugyan, de nemes és ruganyos, sőt technikájának egynémely fogyatékossága a virtuozitás teljes hiánya, csak egyenes következménye művészi egyéniségének.


Ilyen kiváló kvalitásokkal sikerül ugyan Dohnányinak tökéletesen megvalósítani művészi álmát, de éppen ezen parnasszista tökéletességgel elkendőzi saját belső életét. És legbenső énje nem is dörömböl szigorú formabörtöne kicsiszolt falain. Mély sóvárgás, a felszabadulás, a megnyilatkozás keserű vágya a végső határ ameddig eljut. Az embernek okvetlenül Thomas Mann prózájára kell gondolnia. A legbefejezettebb, legfölényesebb stílus és mégis vergődő, fátyolos fáradtság.

 

Ezért Mozartja a legplasztikusabb Mozart, de nem elég friss és közvetlen. (Mozart mint technikus is impulzív, míg Dohnányi inkább meditáló.) Legrokonlelkűbb költője Brahms, és noha a nagy északnémet titáni pesanteja bizonyára nem kenyere Dohnányinak, mégis tőle hallottuk legszebben a koncerteket, szonátákat, rapszódiákat, de főleg az intermezzókat. Schubertet is tökéletesen játssza, talán túl szépen, mert megveti a Schuberthez némileg hozzátartozó apró érzelgősségeket. Legérdekesebb feltétlenül Schumann interpretációja.

 

Azokban a kompozíciókban, amelyekben Schumann sikeresen oldotta meg a zárt, részben még klasszikus formákat (Etudes symphoniques, a Fantázia III. tétele) nem mondhatunk egyebet róla: a legtöbbet adja, amit csak Dohnányi-féle stílusban lehet. Ott ahol Schumann megtalálta a maga legsajátosabb megnyilatkozási formáit (kisebb komp. ciklusok), ott Dohnányi klasszikussága gyakran mereven hat. (Gondoljunk csak a "Kind im Einschlummern"-ra vagy még inkább a "Der Dichter spricht"-re.)

 

Ezekben az apró hangulatképekben van valami impresszionisztikus levegőben lógás; minden befejezettségük mellett úgy érezzük, hogy bár elhangzottak, valahol egy ajtó nyitva maradt utánuk, az utolsó hangot követő csend is zenél. Itt nem szabad kikerekíteni, klasszikus zártsággal a fantáziát leláncolni. Végül azonban ama kompozíciókban, melyekben Schumann maga hiába küzdött a formával (a szonáták) ott Dohnányi legemberibb megnyilatkozásait, legtitkoltabb vallomásait leshetjük el.

 

Erre az a körülmény ad alkalmat, hogy mindaz a küzdelem a formáért, ami Schumann lelkében végbement, most Dohnányi lelkében megismétlődik; formát akar, de forma nincs! Ott áll, legbiztosabb fegyverétől megfosztva, pőrén; csak ösztöneire bízhatja magát. És itt teljesen nyilvánvalóvá lesz az ellentét.

 

Dohnányi stílusa és lelki élete között: ott a legteljesebb befejezettség, egyensúlyozottság, itt egy tipikusan modern, szenzibilis lélek tépettsége, fájdalmas vajúdása. Kéjjel merül le a sejtelmesen megkonduló bevezetés misztikus mélységeibe. Távoli, bánatos szeretője a jókedvnek, a humornak: furcsa induló ritmusban vonultatja fel fantáziája bizarr figuráit.

 

Az Ariettában álmodozva csüng talán régi szerelmeken, melyeket az elmúlás finom szűrője meghagyott lelkében. A "Tolle Gesellschaft" költője szeretne még elmókázni a Scherzo fickándozó témáin, de a lelke már ott hánykolódik a finálé mérhetetlen útvesztőjén... Ez a fisz-dúr szonáta, melyben a nagy formaművész elveszik ugyan, de helyette a vergődő ember rajzolódik elénk. És a koncertteremben a gyönyörködés és csodálat csendjét, a megdöbbenés és felindulás csendje váltja fel.

Mint minden legnagyobb előadóművész, úgy Dohnányi is, Beethovenben találja meg legsajátosabb terrénumát. Ez természetes, hisz Beethoven enormisan sokoldalú törekvéseiben, jóformán mindenki ráakad a magáéira. Ez korántsem jelenti, hogy Dohnányi minden Beethovent jól játszik. Sőt éppen a legértékesebb: a tisztára expresszionista: a szélsőséges, ösztönös Beethoven, számára örökre elérhetetlen marad.

 

Az apassionata feneketlen szenvedélye, a Kreutzer-szonáta ellenállhatatlan irama, az Op. 111 (I. tétel) gyilkos mélytüzű színei sokat szenvednek az ő "zongoraszerűsége" alatt. Hozzájárul még, hogy a monumentális, robusztus iránt alig van érzéke. Itt látszik, hogy Dohnányi mennyire nem az, amit par excellence interpretátornak neveznek. Épp ebben tér el d'Albert-től, akivel különben sok tekintetben rokon.

 

D'Albert számára az előadandó mű a szent, a sérthetetlen, Dohnányi számára maga a zongora. D'Albertben sincs sokkal nagyobb mértékben meg az énnek az az intenzív ereje, amely minden törekvés, teória ellenében is ösztönszerűleg határozottan érvényt szerez önmagának. Míg d'Albert zongorája segítségével tolmácsolja, magyarázza a művet, addig Dohnányi újrakölti a zongora számára, már tudniillik az ő speciális, legigazábban "wohltemperiertes Klavier"-ja számára

 

Ennek terrénumát nem hagyja el soha; az ezen körzeten belül eső műveknek ma élő legnagyobb interpretátora. Ezen terrénumon mindent a legnagyobb változatosságban és árnyalatgazdagságban valósít meg. Minden leütött hangra külön figyel értelmes, okos, túlfinomult füleivel. Gondoljunk csak az Op. 110. asz-dúr szonáta Arioso dolentéjére, a legszomorúbb zenére, amit valaha írtak. Hogy követi a dallam hullámvonalának emelkedését, esését, minden fájdalmas rebbenését!

 

És amellett minden hangon megáll, hogy végletekig kiemelje a szívettépő intervallumokban mozgó dallam minden lépését. Hogy támasztja alá, hogy fokozza fel a dallamot a mormogó, harmonikus felépítésében oly páratlan kísérettel! És azután a fúga: amint a legfeneketlenebb bánatból lassan, először bágyadtan, felocsúdik...

 

Majd megkezdődik a nemes, bátor küzdelem a szomorúsággal, míg végül belevág a diadal ujjongva elrohanó akkordja! És mindez a legutolérhetetlenebb művészettel megcsinálva, hogy lélegzetünk eláll, csodálat bilincseli le egész valónkat. És talán épp ez a baj: ámulunk, ahol zokognunk kellene, gyönyörködünk, ahol felszabadulnunk kellene. Dohnányi szomorúsága nem a legintenzívebb szomorúság, csak annak legmélyebb utánérzése. Örömével, ujjongásával szintén így vagyunk.

De mindezek a zavaró momentumok eloszlanak azon daraboknál, melyekben Beethoven és Dohnányi törekvései megegyeznek. Itt nem a keresésben egyek, mint a Schumann szonátáknál, hanem a találásban, a beteljesedésben. Ezért volt koronája az összes Dohnányi koncerteknek az a kettő, melyen Beethoven zongorakoncertóit játszotta. Ezen kompozícióban Beethoven maga is teljesen behódolt a zongorajáték abszolút szépségeinek.

 

Érzéseit olyan formában akarta megörökíteni, hogy azok zongorán a legszebbek legyenek: szóval kitalálta Dohnányi legfőbb vágyát. És örömmel konstatáljuk, hogy Dohnányi meg is érdemelte. Ha talán az esz-dúr koncert szélsőséges brillantériáját és kolosszális temperamentumát, kissé le is Ťtemperáltať, de már a g-dúr koncertóban játéka mindenen felül állt.

 

Érdekes megfigyelni, hogyan teszi a zenekari expozícióban különböző hangszereken bevezetett témákat művészi billentésével, hangsúlyelosztásával speciálisan zongoratémákká. Ezen "fogásaiban" a distinkciók finom rafináltságaival csak tökéletes igazságuk vetekedhetik. Ahogyan a zenekarba beleilleszkedik, az maga egy külön tanulmánynak képezhetné tárgyát [Dohnányit eme páratlan beleilleszkedési- (mint általában a megalkuvási-) művészete kora legnagyobb kamarazenészévé avatja].

Dohnányi kétségkívüli passzivitása mellett is egyik legegyénibb, legeredetibb zenei fenomén. Mellette holmi Friedmannok szétfolyó érzelgése, sőt még az öregedő Sauer fiatalos, naiv rajongása is feltűnően művészietlennek látszik. Ő már rég túl van "azokon" és csak egy lépés, hogy a zongora legmesteribb szolgálója a zongora legszuverénebb urává legyen. De ő neki életelve, ami után Babits sóvárog: "Bár építnél mézednek hatszög mézfalat". És ő megteszi.

 

Tóth Aladár

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98