Az általában igen elhanyagolt közlegelők feljavítása céljából négy irányban kell tevékenységünket kifejteni, hogy a legelő rendeltetésének megfeleljen és tényleg táplálja a legelő jószágot. 

1. Meg kell tisztogatnunk legelőinket az értéktelen és káros gyomnövényektől, amelyek nem csupán a talaj tápanyagainak haszontalan fogyasztói, nem csupán az értékesebb fűfélék helyének bitorlói, hanem a legelést is gátolják, mert igen sok ezek közül szurós, tüskés levélzetével vagy szárával elriasztja a jószágot. 

2. Művelés alá kell venni a legelő talaját és pedig gondot kell fordítanunk a legelő talajának szellőztetésére, a kisebb felületi egyenetlenségek eltüntetésére és az elmohásodásnak meggátlására egyaránt. 

Az évtizedeken át legelő jószág annyira megtömi a talajrészeket, hogy az kőkemény felső réteget kap. Az ilyen letaposott legelő talaja az esőt és hóvizet nem veszi be, hanem levezeti a legelő alantas fekvésű, laposabb részére, ahol a meggyülemlő víz feláztatva és megpuhítva a talajt, a savanyú, vadvizes növényzetet teremti meg. 

A huzamosan nem gondozott legelőn hovatovább nagyobb számmal lelhetők fel a vakondturások, hangyabolyok, melyek az idő folytán begyepesednek s gátlói a legelő rendes kihasználásának. Végül káros eredményként jelentkezik a legelőművelés hiányában a moha, mely kiöli a legelő fűállagából a legnemesebb és legértékesebb füveket. 

3. Gondoskodni kell a talaj termőerejének állandó fenntartásáról. A legelésző jószág mindig hullat trágyát; az ú. n. delelőkön – rendesen a kút mellett – szintén trágyáz a marha, amely a legtöbb esetben évtizedeken át felgyülemlik és idővel a földdel elkeveredve kompotszerű tömeggé lesz. Ezt, ha fel is használják, többnyire nem a legelő trágyázására, az onnét kivont talajerő visszapótlására fordítják. Hogy ezt a sokszor kárbavesző értéket a legelőn széthordanák és ezáltal igyekeznének a talajnak valamit vissza is adni, arról alig lehet szó. Pedig a legelő rendszeres trágyázása nélkül igazán jó legelőink sohasem lesznek.